El kell menni...

Hihetetlen még mindig szembesülni az elmúlással, a másvilágba való átlépéssel. Érezni, ahogy a másik még kapaszkodna vissza az életbe, de már nem lehet, a lelke bejárta az utat. Hogy feladta-e vagy befejezte épp, azt nem tudom.

Mondhatnám, hogy a ma reggelem is úgy kezdődött, ahogy a többi, de ez nem igaz. Serényen készülődtem az utazási irodába, mert a szívem szólít külhonba. Közben angyalommal társalogtam és felkészített rá, nem biztos, hogy minden úgy lesz, ahogy én tervezem, de mindent meg tudok oldani, ha azt szeretném. Útközben aztán az ég is leesett és örvendeztem, hogy a sarut és a szoknyát választottam.  Így annyira nem leszek vizes… Aztán igen, nem volt hely a külhoni buszra, így már értettem a reggeli figyelmeztetést és máris dolgoztam a "B" terven. Az utcán sétálva, mentőt átengedve előttem, a buszra felszállva a szokásos mellkasi szúrás jelent meg. Tudom, mi a dolgom. Megoldom és feloldom, az újabb megállóig jó is. A legtöbb esetben. A mai érzés furán más volt. Ahogy haladt a busz, a nyomás nőtt és nem ment el. Próbáltam újra és újra tovaküldeni, de nem ment. Aztán angyalokat éreztem, sokat. Többet, mint az én négy  muskétásomat. Majd láttam, ahogy valaki felett serénykednek. A következő pillanatban egy alakot láttam feküdni a mentő mellett. A kezeit láttam, az egész testét nem. A nyomás nőtt és hangosan megszólaltam a buszon.  Nem bírtam az érzéssel. Nemcsak az embert láttam holtnak. A szellemét éreztem, ahogy az angyalai próbálják átvinni. Azonnal értettem az érzésem és éreztem is őt. Pillanat műve alatt összeért a lelkünk és kérlelt, hogy hadd ne menjen még.  Még dolga van, és még nem mehet.  Kértem adja oda a félelmét, hadd segítsek. Jó párszor el kellett magamban mormolni az érzést, ami enyhült, de éreztem, hogy nem tud még menni. Kérlelt és a teste felett rimánkodott. Éreztem, hogy nincs visszaút, mennie kell. Angyalkáim is megerősítettek benne, küldtem őket hozzá és kértem, hogy segítsenek neki. Pár perc alatt zajlott le mindez bennem. Az érzéstől még jó ideig nem tudtam szabadulni. Éreztem, még itt van…

Visszacsöppenve az anyagba, leszállva a buszról, munkába igyekezvén, megijedtem, mit is éltem át. Összezavarodva értem be és csak néztem a gépem. Hogy tudhatnám meg, mi történt ott? De még csak most történt a baleset… Kellett jó egy óra, hogy az érzést megszüntessem. Aztán egyszer csak a munkatársam elkezdi felolvasni a friss hírt, hogy meghalt egy motoros. Ő volt az. Tudtam. Éreztem. Most érte gyújtok egy gyertyát. Hogy békére leljen és tovamenjen.

És felvetett bennem néhány gondolatfoszlányt... Minden nap mikor reggel útnak indulsz, azt hiszed még bőven van időd, és mikor kiderül, hogy nincs… Mi mindent megadnál, hogy még befejezd, hogy még elmondd, hogy még szerethesd… És nincs több idő. El kell menni…