"Minden, ami volt - már bennünk van rég. Csak emlékezz rá."
Ezek a szavak visszhangzottak fejemben, miközben a szigetemre sétáltam. Napfényre és a víz közelségre vágytam.
Az elmúlt hetek ismét pórábra tették lelkemet. Mindig azt gondolom, hogy már nincs mélyebb és nincs fájdalmasabb, már annyi mindent megéltem és túléltem. De az Égiek jó rendezők, tudják, mi égeti még tovább lelkemet, egészen tisztává, fényessé.
Mikor másfél hónapja megkaptam a dátumot, hogy ezen a napon a szemébe nézhetek és elültethetem magamat benne - még mindig éreztem, hogy tele vagyok kétellyel vele kapcsolatban. A hitem benne az egyik nap végtelen erős, és bármit kibíró volt, a másik nap kételkedő és reményvesztett. Ilyenkor azt éreztem hiába van bennem sok tudás és tapasztalat arról, mit élek most át, nem tudom használni, képtelen vagyok egyensúlyban maradni. Tudtam, hogy az elmém játszik velem, mert a lelkem érez és mindazt átéli, ami bennem van, amit az egom egyszerűen a képzeletem játékának titulált. Ment a dobálózás a lélek és az elme között. De mindig visszatalálok az igazi hanghoz - ezek a feladatok, a leckék, ezt csinálom 2011 év vége óta. Megyek, mindig csak előre és mindig egyre erősebben, egyre tisztább érzékekkel.
Ott voltam, láttam és éreztem Öt. Ahogy kérte és diktálta, megtettem. Ott álltam előtte. Mindig addigi félelmem eltűnt és csak a szemét figyeltem. Járt a szám, de közben képek futottak át fejemen. Éreztem a sok fájdalmat, a múltat, ami értem is volt. Nem ijesztett meg, vele akartam lenni a rosszban is. Súgtam neki lelkemből. Megnyugodtam. Itt vagyok, ne félj- súgtam lelkének. Miközben szemei meséltek, elkezdtem őt máshogy látni. Már nem csak egy elképzelt személy volt, akit érzek, akivel beszélgetek naphosszat, akivel tervezem a gyermekeink nevét és a közös segítői utunkat - Ő már a valóság.
A valóságban szemei világosabbak voltak és sok mindent megéltek. Egy bölcs szempár nézett vissza. Mélyen a szemembe nézett és végig tartotta a szemkontaktust. Mindig kerestem azt a tekintetet, aki ő, aki képes belém nézni és ott maradni. Termete kicsiny volt és ölelnivaló. Nyugalmat adó karjai közt megpihentem pár másodpercre. A világ legtermészetesebb ölelése ez volt. Nem volt tűzijáték és nem volt eszeveszett kapkodás szívemben. Nyugalom volt. Otthon. Otthon voltam újra.
Angyalkáim ugráltak körülöttem, megtettük, ott voltam, szóltam öleltem, elültettem magamat a szemében. És azt hittem következik a révbe érés. Bár tudtam, hogy még félek. Félek ezt vállalni. Félek, hogy nem olyan, mint várom, hogy én sem vagyok olyan, hogy még itt a rengeteg feladat a segítői utamon, amiben szintén nincs még elég hitem. Hogy tudnám befogadni, mikor még játszok a félelmeimmel?
Aztán az esti boldogság még kitartott reggel is. Suhantam, de tanítóim a napocskával keltek és nem voltak restek odaszúrni a következő üzenetet: "Lásd azt, ami van." Hát igen, ez nem egy jó érzéseket keltő üzenet volt. Először félreraktam, aztán persze elkezdték magyarázni. Azt, amit én látok és érzékelek az egy magasabb rezgésen van, mint Ő. Tehát bolondság lenne elvárni, hogy azonnal lássa bennem azt, akit én benne. Lassan vezettek el ide, kértek, hogy most ne siessem el. Épp elég példát mutattak rá, hogy tudjuk elijeszteni a másikat, ha rázúdítunk mindent. Nem csak más példájából okultam, láttam jó párat, magam is így ijesztettem el az én ébresztőmet. Köszönöm is neki a leckét. Így megnyugodva beszélgettem holdanyával a következő lépésről. Egészen reggelig, mert akkor újra jött az ego. Ugyan, és mit fogsz tenni, ha nem válaszol? Túléled? Megint a mélybe taszít? Nem lenne jobb meg se próbálni? Egyszerűen itt lezárni és továbblépni? Keresni egy könnyebb prédát? És persze jöttek is már aznap kire is gondoltak könnyebb útként. Bőszen bólogattam. Igen, igazad van, ő is tök helyes, szimpi, mosolygós, jó lelkű. Miért ne? Írtam is neki gyorsan. Aztán eltelt egy-két óra és a lelkem újra szólt, beszélt hozzám és nem értette a kételyeim okát.
"Hallgass el - mondtam neki, nem vagy valóság, csak a képzeletem vagy, semmi más".
"És a képek, az érzetek? Emlékszel a 39-es számra? Szerinted miért volt mindig olyan fontos neked ez a szám? Mi az a tetoválás rajtad? Miért írsz könyvet rólunk?"
"Jól van, hagyjál békén. Gondolkoznom kell - intettem le."
És nem csak ő, elkezdtek a tanítók is beszélni. A szeretetről kérdeztek. Tudod mi az? Szereted Őt? Szereted annyira, hogy szabadon döntsön? Hogy úgy éljen, ahogy neki jó? Félsz a válaszától? Akkor hol van itt a szeretet?
"Jól van, akkor nem értem. De ti nem értitek mi van itt? Azt mondjátok itt van, pillanatokon belül. És hogy egyedül nem tudok továbbmenni... Blabla... Akkor mégis mi ez az egész? Nem tudok egyedül továbbmenni, én is érzem. Vele erős lennék? Akkor hol van? Miért félek? Ajh. Azt kérded mi a szeretet? Az ami nem kérdez tovább, ami nem agyal, ami csak van, nincs kérdése, nincs válasza, csak létezik. Mosolygok, kisimul a lelkem benne. Nem kell hozzá más, csak én magam, a magom. Végtelen vagyok benne, minden és semmi. Nem tudom ezt elmagyarázni nektek, én ezt érzem. Nincsenek rá szavak. Ezt át kell élni. - mindent megértve szállok ki a zuhany alól,megint igazuk van. Teljesen mindegy mikor mit válaszol, ez bennem van. Írok neki".
Folytatás a könyvben. Egy kis zene mindehhez.