Az egyedüllét sokáig számomra elviselhetetlen teher volt. Nem is kellett fizikailag ott lennie, inkább tudnom kellett, hogy tartozom valakihez. Kapaszkodtam akkor is, mikor már mondanivalóm és érezni valóm sem volt a másik iránt.
Persze ezeket az érzéseket nem mutattam vagy inkább jól titkoltam. Mindig mosolyogtam, azt gondoltam ez mögé nem lát senki. Nem is látott. De tudom, hogy rajtam múlt. Így akartam védeni önmagamat. Nem akartam már küzdeni azért, hogy szeressenek. Azt reméltem majd elmúlik a vágy arra, hogy másképp szeressenek, hogy belém lássanak és azt szeresse. Tanultam adni és próbáltam kapni. Adták is, csak képtelen voltam én is szeretni azt, aki vagyok. Mert nekem itt èg bent valami. Valami más, ami ki akart mindig törni. De félt. Átlépni azt a határt, ahol már nem véd semmi, amiben elveszhetek és fájhat... Képtelenség volt meglépni. Aztán fokozatosan nagyobb lánggal égtem és egyre messzebb ért el a lángom. Már a határaimat súrolta, majd felégette. Annyira meleg volt, hogy tudtam nincs maradásom, ha nem akarok bent égni önmagamban. És a félelem, hogy egyedül maradok, még mindig ott lapult, csak már nem égetően fájdított. Sírtam sokat, vágytam, hogy meghallgassanak, vagy még azt sem, csak egy ölelést vágytam és az érzést, hogy itt van velem. De végül már engedni is képtelen voltam. Mert eleget fájt már, és perzselt már jó ideig, tovább nem ment. Már azt nem tudtam elképzelni, hogy valaha közelebb tudok engedni valakit és az egyedüllétembe beleszólhat más. Ami ellen küzdöttem, az lett a társam az évek alatt, önmagam. Tud szabad lenni és könnyed. Tud magányában boldog lenni és terheivel boldog, egyedül. Az ellenség baráttá lett, és most erősebb, mint én. Most meg kell mutatnom neki a középutat. A két véglet közötti önmagamat. Akit nem ural semmi, még az egyedüllét sem.