Meditáció - 04.14.

Az első meditációban régi időkbe mentem vissza. Egy olyan eseményt idéztem fel, amely befolyásolja a mostani életben is a párkapcsolataimat. Egy férfit láttam, sötét hajjal, borostával, agresszívan és megalázóan bánt velem. Régi ruhában látom magamat, térdepelek előtte és kiabál velem. Iszonyúan fáj, ahogy üvölt, minden szava szívembe markol. Nem teszek semmit. Csak hagyom, hogy kiadja magából, hogy bántson. Néma maradtam és egyre nagyobb a fájdalmam. A torkomat iszonyúan kaparja valami, köhögnöm kell, fulladozok, nem tudok nyelni. Fel akarok kelni a meditációból, de nem tudok. Újra visszarántanak a képek, ott vagyok és látom, ahogy a férfi csak mondja és mondja, a torkom még mindig el van szorulva. Megfogadom, hogy nem mondom ki sosem, hogy szeretem, nem tudhatja meg, nem szólok sosem. Nem mondom ki, hogy szeretlek. És jön a felismerés, hogy milyen nehezen tudom kimondani, hogy képtelen vagyok rá ma is.  Ideje elengedtem a fogadalmat, megbocsátani a férfinak. Megbocsátok és elengedem. Az torkomból az érzés azonnal eltűnik. Felkelek, egyből a torkomhoz nyúlok és tudom, hogy megszabadultam tőle. 

A következő oldásban édesapám jelenik meg, aki azt mondta, hogy félt engem csalódásoktól, a férfiaktól, ezért távol próbálja őket tartani. Megkérem, hogy engedje, hadd éljem meg az érzéseimet. Tudom kezelni ezeket a dolgokat, meg kell tanulnom vállalni az érzéseimet, vállalnom kell az az életemet. Ez egy másfajta beszélgetés volt, mint a múltkori. Nem érzek fájdalmat, hogy édesapámat látom. Egy apa-lánya beszélgetés ez, amiben érzem a szeretetét és a bizalmát. 

A harmadik meditációban egy utat látok. Nem egyedül megyek rajta. Valakivel, akitől tanulnunk kell egymástól. Budapest és az írás megint ott van az érzésben.