Akarlak szüntelen, de vajon hiszek is benne eléggé?! Itt van bennem az érzés. Megszületett, mert életre hívtad. Nem tudod, de várok rád. Olybá tűnik, hogy még olyan messze vagyunk, mint az ég és a föld egymástól. Akarlak minden sejtemmel, érezlek minden percben, de távol vagy és elemészt olykor ez az érzés. Hinni szeretnék benned, de ott motoszkál a kétely, hogy bolondság. Azt tudom, hogy a lelked felismert, de Te vajon mikor ébredsz rá, hogy jéh Ő az! Elég lesz egy pillantás? Csak a megfelelő pillanatot kell kivárnom? Tudom, hogy még nincs itt. Fáj is. Kell az a szempár, hogy nézzen mélyen a szemembe és érezzem, hogy nem reménytelen, hogy ez nem csak egy képzelgés, egy álom. Nem csaphat be így a lelkem. Beszél a Tieddel, érzi a rezdülésed. Nem tudom szétválasztani az én érzéseimet a tiéidtől. Ez most az én kételyem vagy a tied? Ha már tudom mindezekre a választ és elmúlnak a kételyek, akkor jössz. Tudom! Addig így üzenek Neked: Várlak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése