Újra legyen Mi

... felriadok álmomból. A legnagyobb félelmem kértem - megkaptam és hozzád kötődik. Elveszítlek. 

Most, hogy már ilyen közel vagy? Hogy vehetnének el? 

Egész testemben remegek. Vissza akarok menni és a szemükbe kiáltani, hogy nem nem nem. Akkor nem csinálom tovább, akkor nincs miért harcolnom. Nem küzdök tovább. Sem magamért, sem másokért. Feladom.

Nem azért, mert képtelen vagyok egyedül végigcsinálni. Nem. Küzdöttem démonokkal, harcoltam a saját ördögeimmel. Vitt kísértésbe és döngölt a pokol mélyére. Hitette azt velem, hogy nincs megbocsátásom, de mégis  hittem, hogy van. Megbocsátottam magamnak - másoknak is. Szerettem és gyűlöltem a lelkem legmélyéről. Voltam hittel és reménnyel teli és voltam örök kétkedő. Voltam barát és voltam saját magam ellensége. Minden voltam -MINDEN. És igen, voltam SEMMI is. Ismerem a két végletet és tudod még mit ismerek. Ismerem a feladatom. Tudom, honnan jöttem. Az Egyből, a MAGból. Ismerem a fényt, a Mi fényünket. Átéltem a szétválasztást, de tudtam miért történik és tudtam visszaérünk oda, az Egybe. És küzdöttem minden egyes életemben. Volt, hogy a rossz utat választottam, volt bűntudat és önmarcangolás. Bűntettem magam életeken át. Aztán voltam fényes is. Feláldoztam mindent a szeretet nevében, mindent, magamat. És a legcsodálatosabb, nem éreztem áldozatnak, értük tettem, értünk, még ha nem is értették. Folyt a vérem, a lelkem vére, vérzett a szívem ezer sebből. Bujdostam és menekültem attól, hogy újra megmutassam. 

De most eljött újra a Fény ideje. A felvállalásnak és a cselekvésnek az ideje. Megteszem újra. És nem félek, hogy nem értik. Egyszerűen csak teszem az Egyet, amit lehet. 

És azt mondják nem lehet? Nem lehetünk együtt? Hát jó, legyen... Elviselem. Csak egyet szeretnék kérni: ő akkor is legyen boldog és ne emlékezzen. Kérem, hogy ne fájjon neki, és majd egy következő életben... Újra legyen Mi.