Keménynek mutatod magad. Szívósnak, aki mindent kibír. Színpadon vagy, ahol játszod a szereped, ahol semmi sem félelmíthet meg. Mosolyogsz akkor is, ha fáj, ha épp összerogynál. Tartod magad, mert játszanod kell. Nem csak nekik, magadnak is. Megközelíthető vagy és félelmektől mentes. Látszólag. Aztán lejössz a színpadról és bezársz. Nincs meg a mosolyod, nem találod magadat. Az eszeveszett tempót érzed, hogy újra játszhass. Türelmetlen vagy és örökké harcolsz. Mert mikor magad maradsz, akkor érzel. És érezni nem jó, mert megfélemít, mert elterel. Elterel attól, aki a színpadon vagy. És ez ijeszt meg igazán. Ez kelt benned félelmet, ez mossa el a mosolyod. Nem tudsz már jó érzéssel kilépni a szerepből. Félsz magaddal lenni, félsz megmutatni önmagad. Az már nem ad neked megnyugvást, az már nem ad neked biztonságot. Az fájhat... Inkább visszamész a színpadra. Újra és újra. Vajon mikor leszel képes úgy lejönni, hogy mersz már érezni? Mikor mered felfedni magadat önmagad előtt? Mikor leszel képes megmutatni már másnak? Vajon meg mered mutatni valaha?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése