Annyit hajtogattam, hogy nem vagyok elég jó, míg magam is elkezdtem elhinni. Nem mertem hallgatni a belső hangra, mert elítéltem magam érte. Hogy lehetnének ilyen vágyaid? Ki vagy te ehhez? És az élet kíméletlenül sodort. Ott kaptam a legnagyobb ütéseket, ahol a legjobban fájhatott. De épp ezek ébresztettek fel. Mert muszáj volt felállnom, túlélnem. Hálás vagyok nekik, akik felvállalták értem. Már nem a fájdalom beszél belőlem, hanem a felismerés. Önmagamba kellett vonulnom. Elkezdtem megismerni a múltamat, a miérjeimet, a gyengéimet. Fájt, hogy nem vagyok olyan, aki a fejemben él. De neki már nem is akarok megfelelni. Az nem én vagyok. Most már tudom. Az csak egy rám rakodott múlt emlékei, vágyai, aki nem én vagyok valójában. Most már nem hajtogatom, hogy kevés vagyok. Most már hiszem, hogy minden bennem van. Csak apró lépésenként találhatom meg. Minden egyes lépés kell, hogy az legyek, aki egyre jobban hisz önmagában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése