Most én ígérem...

Felidézem a pillanatot, mikor először láttalak. Angyalok hangján szólaltál meg, és éreztem, ahogy megzavart az érzés. Féltem rád nézni, és magamba engedni. De a hangod hívott és a szemedbe néztem. Mintha mindent meghozott volna, amit eddig homály fedett. Ígéretet tett, hogy egyszer visszasodor az élet hozzám... 

...És évek teltek el. Volt sok fázós éjszaka és csodás napsugárral teli pillanat. Széttépett ezer érzés. Büntettek és büntettem. Haragudtak és haragudtam. Féltek és féltem. 

Megbocsátottak és megbocsátottam. Megismertek és megismertem. Elfogadtak és elfogadtam. 

Volt, hogy halványabb voltál bennem, mert más töltötte ki szívemet, úgy szenvedtem tőle, ahogy melletted nem tudtam volna soha. Másban ismertem rád, és így találtam magamra. Volt, hogy semmi sem volt jó, és létezni sem volt jó, de akartam túlélni és újra lángra lobbantani a bennem pislákoló fényt... 

...Végül  minden érzés hozzád tartott újra. Láttalak, és fájt a félelem. Az Enyém volt - éppúgy, mint a Tiéd - már a Miénk. 

Átnéztünk a tömegen és a fájdalomban forrt össze két pillantás. Lelkek kapcsolódtak össze, de testek távolodtak el újra egymástól. Taszított az űr, a semmi pokla. Lehúzott a mélybe és fogva tartott, míg magam nem akartam újra kimászni. Mert ott, ahol ezt láttam, láttam mást is. A Szerelmed, az Ígéretet és a Várakozás Szikráját. A Reményt, hogy egyszer elmúlik a félelem... 

...És újra éledt lelkem és ahogy én éledtem újjá, úgy kezdtél el Te is virágozni. Ahogy Te éltél, úgy éltem Én is. Békét leltél magadban, Én nyugalmat találtam Benned. A Csendet hallottad, Én önmagamat Általad. 
Mikor újra láttalak - odaadtam mindenem és éreztem NÁLAD hagyott lelkemet.

Most én ígérem, megkeresem újra pillantásodat magamban.