Túl rajta...

Vajon túl vagyok rajta? Elfogadtam, megértettem és megtanultam? És mi maradt bennem utána? 

Számtalan alkalommal hittem az elmúlt évben, hogy túl vagyok rajta. És igen, mindig túl is voltam, úgy, ahogy arra akkor készen álltam. A lelkem vezetett végig. 

Nagyon vágytam megtapasztalni a szerelmet. Érezni, hogy szeretnek, hogy szerethetek. És egyik percről a másikra ott volt. Szívdöglesztő külső, magaméhoz hasonló belső. Elvarázsolt. De a kétségek egyből bemásztak a lelkembe. Elég vagyok? Pont én kellek, amikor megkaphat bárkit? Egy hónapig küzdöttem magammal. Nagyon akartam őt, de féltem is tőle, nem voltam magamnál. Inkább közel sem engedtem, nehogy bántson, de elengedni is képtelen voltam. Hiába volt minden figyelmeztetés, végül nem tudtam ellenállni. Bár a kétely sem tágított, egyszerre hallottam rideg szavait, és éreztem lelke melegét. Éreztem, mi van mögötte, és reméltem, hogy megmutathatom neki is. De magam is féltem, mert ugyanaz a félelem és eltökéltség volt bennem. Sebzett és bántott voltam, így nem jöhetett senki közel. Nem tudtam fogadni, hogy is tudott volna bármit adni? És én, hogy tudtam volna adni, ha magam sem hittem el, hogy adhatok? Próbáltam csak a lelkét hallgatni, de közben szenvedtem a ki nem mondott szavaktól is. Megszerettem, de mégsem tudtam közelebb engedni. Csendben maradtam, némán bújtam. Az akartam lenni, ami neki jó, de közben harcolt bennem, hogy az legyek, aki vagyok. Teljes zűrzavar. Végül nem bírtam a szótalanságot, és le akartam nyomni a torkán mindazt, amit éreztem, hogy érje el a szívét és ismerje fel, ki ő és ki vagyok én. A legnagyobb tükröt tartottuk egymásnak - a menekülés mesterei, a zárkózottság mintaképei, a magas falak építői. Valljuk be, nem csoda, hogy odébbállt. És én még ezután is sokáig erőltettem a szembenézést, amit magammal kellett kezdeni...

Mindig, mikor úgy éreztem, hogy túl vagyok rajta, újra megjelent. És minden alkalommal kerültem a tekintetét. Mert még mindig vacakul voltam, még mindig kevesebb és gyengébb voltam. Tele szégyennel, megbántottsággal és haraggal. Rá és magamra is dühős voltam. Közben próbáltam továbblépni, azoknak a félelmeknek a táptalaját megtalálni, ahonnan eredt minden fájdalmam. Lassan, lépésenként leraktam. Mindig jött a lehetőség, és én éltem vele. De mindig visszajött és mindig feltettem a kérdést: Valóban Ő az? Ő az, akire várok? És sosem voltam biztos a válaszban. Egyszerűen azt akartam gondolni, hogy általa láthatom meg a sebeimet, gyógyíthatom is meg, majd el kell engednem, fejlődünk külön, és majd a végén - találkozunk újra.

Rengeteg történetet hallottam ezekről a szakaszokról, hittem, hogy pont ebben élek.  Most már tudom, hogy az úton vannak hasonló megélések, sőt ugyanolyannak tűnőek is, de sosem lesznek teljesen ugyanazok. Az én sorsom, az én történetem, más múlttal, más tapasztalással, más mintával... 

Az alapoknál kezdtem. A nőiességemet gátló részeket kerestem meg. A férfit és a nőt hoztam egyensúlyba. Lelki síkon, majd fizikai síkon is rendet kezdtem rakni. Karmákat oldottam. Édesanyám, nagymamám terheit raktam le, majd a saját magzati, születési és kislánykori megéléseimet éltem újra. Mindig eggyel közelebb voltam ahhoz, hogy megértsem a lelki mozgatórugóimat, a reakcióimat és az érzelmeimet egy-egy történésre.

Mindezek összessége az, ami gátlója volt annak, hogy fogadjak és adhassak. És ezt valakinek meg kellett mutatnia. Igen. Talán sosem tudja meg, milyen mélyre lökött, mi mindent nyitottam meg miatta magamban. 

De ma megláthatta, hova emelt fel, hova jutottam el általa. És ezért nagyon hálás vagyok neki. Mert a ijedt, szégyennel teli, menekülő kislány felnőtt, és a helyébe lépett egy nő, aki büszkén vállalja önmagát. 

Ugyan messze volt tőlem, de eltökélt célom volt a szemébe nézni, próba elé állítani önmagamat. Bár elég nagy volt a tér, sok ezer emberrel, megtörtént a találkozás. A sors a legnagyobb rendező.  Elmentem előtte, és miközben beszélgetett valakivel, odapillantott és éreztem, hogy rajtam akadt meg a szeme. A bejáratnál álltam meg, vártam valakire, ő pedig az ellenkező oldalról közelített felém, nem is értettem, hogy került pillanatok alatt a másik irányból elém. Jött és a szemébe néztem. Kicsi volt és összeesett, hideg és rideg, zárt és érzelem nélküli. Rám mosolygott és köszöntünk egymásnak. Visszamosolyogtam, mire lelassított és mondani készült valamit. Én egyszerűen elfordítottam a tekintetem, és végleg lezártam mindent. Ennyi épp elég volt, megkaptam mindazt, amit akartam az utolsó találkozástól. A válaszok ott voltak a szemében. Gyenge, elveszett, magas falak mögé esett. Megértettem, miért az álarc és a máz. A szíve és a lelke már nagyon messze jár - és csakis ő férhet hozzá. Én megtettem, amit lehetett, megmentettem magamat tőle.

Járom azt az utat, ami még sok leckével övezett, lehet fájdalmas is még, de mindezt szívvel és lélekkel élem meg. Mert nekem ez a boldogság.

És válaszolva a kérdéseimre:

Túl vagyok rajta. Megértettem az üzenetet és megtanultam a leckét. Megismertem magamat egy különös találkozásban. És nem maradt sem düh, sem harag, csak mély megnyugvás és béke. 

Köszönöm. Hála.

https://www.facebook.com/UtazasALelkemKorul?ref=hl