Minden lépcső, minden emelet tartogat valamit. Mindig beljebb kerülünk, mindig megkapjuk a válaszokat. Mindig úgy és azt, ahogy arra készen állunk. Amint kinyílsz és képes vagy fogni a jeleket, akkor érzed hol, ki, mi a következő lépés, irány.
Évek óta foglalkozom a saját nőiességem megélésével illetve annak hiányával. Mindig éreztem az oroszlánt, mégis az őzikét éltem, megbújva és csendesen. Mások árnyékában, önmagam mögött.
Ma, ahogy ültem huszonnégy nő között, és meg kellett szólalnom, hangot adni a lelkemnek, annak ki vagyok és mivel küzdök. Újra a kislány voltam, aki már nem akartam lenni. Féltem. A leírt szavakat kimondani, a már átélt érzéseket újra élni, kimondott szóvá formálni, mások előtt önmagammá válni, életem nagy próbája.
A többieket hallgatva, a lelkem a torkomig jött fel. Éreztem, újra itt vannak és szembenézek velük. Hagytam, hogy vezessenek - egyenesen önmagam mocskába.
Önmagamba merülve, Földanyával összekapaszkodva, éreztem, ahogy a föld belsejével olvadok össze. Egyre lejjebb és beljebb jutva. A zsigereimben szaladtak az érzetek, erősödtek és gyengültek, hideg és meleg váltotta egymást bensőmben. Éreztem az erejét, ahogy nekem adja, ahogy befogad és ahogy befogadom. Gyökeret vertem, és faként kapaszkodtam Gaia-ba. Eggyé váltam vele, tartott, fogott. Bíztam benne és a biztonságát adta ajándékba. Erőmnek tudatában bátran emeltem az ég felé ágaimat. Nyújtózkodtam és a felhőkig értem. Simult ujjaim közé a fehér fénypára. Otthon voltam - Ég és Föld között. Bal kezembe vettem egy marék földet, jobb kezembe a véremmel átitatott papírlapot. A vérem forrt össze a megszentelt ősi földdel. Oltárrá lett, a vért a föld fedte be, örökre magába eresztve. Eltakarva, eggyé válva, összeérve.
Párt alkotva fonálra fűzve életem férfijaival nézek szembe. Újra a gátlásos, szégyenérzettel teli, félelemmel övezett, magas falakat húzó, megbújó, megalázott kislány voltam. Kimondani egy idegen szemébe: mocskos kéz érintő, kép elvágó, tovább képtelen nem látó. Szobámba benyitó, lelkemet bezáró. Védelmet, biztonságban kereső. Anyák vágyát élő, önmagát kapisgáló. Újra kezdő, szerelmet találó. Lázadó, boldogságért áhítozó. Buktató, maga alá eső újrakezdő. Megalázott, fájdalmakkal tarkított napeső. Reményt keltő, hittel tartó. Megemésztő, talpra álló. Kitaszított, síró nevető. Önmagába ejtő, kiutat kereső, múltat feloldó. Tükröt mutató, beengedő, elengedő, megtisztító. Újra építő, segítő, gyógyító.
Elszabadult, átszabadult, felszabadult.
Egy fejbólintással a múltba bocsátó képek. Emlékből kivéve a helyére kerülő érzések. Egy megbocsátó, fájdalmat kitépő mozdulat, amely visszaadja, kiegyenlíti a múltat a jelennel. Arcok lépnek elő, akik bántottak, elvettek és letaszítottak önmagam sötét bugyraiba. Elengedek mindenkit, a lelkem Felét is. Nincs benne kockázat és nem ejt kétségbe hiánya. Mert van, aki kitörölhetetlen, aki megmásíthatatlanul tartozik a lelkemhez. Távolodnak, majd visszatérnek, és így kezdek el én is visszalépni önmagamba. Minden érzés megtalálja helyét. Lépésenként talál haza, nem itt van otthon, engedem vissza. Megszabadulok minden méhemet szorító, beborító kosztól. Férfiak érintése és lenyomata tűnik el testemből. Meg nem született gyermekeim lépnek tovább hálával. Lassan kitisztul a lét, hívnám a következőt, de nincs több szenny - fehér fény öleli körbe lelkemet. A központom találom meg, oda helyezem a fényt, majd egyre nagyobbá teszem, kilép belőlem és bevonja testemet, betölti a teret.
%2B-%2B553406_234076470039780_187695621344532_409658_643518292_n.jpg)
Fehér ruhát ölt testem is, vörös sállal vonja be vállam. Meztelen talpammal érintem a földet, óvatosan kapaszkodom hozzá. Majd a zene hozzáér lelkemhez és elindítja kezemet, irányítja lábamat, megrogyasztja térdemet. Érzem, ahogy kiabál bennem a régi félelem - megbújni és elhallgatni. Becsukom szemem és hagyom az érzetet. Szakadjon szét bennem, ordítson egy múltba felejtő érzés jogán. Kinyitom szememet és érzem a gátlót, a féken tartót. Még magasabbra emelem karjaimat, még inkább a földbe szúrom lábaim. Kilököm, a mélybe nyomom és a magasba emelem. Karomat nyújtom a lányoknak, és körbe pörögve sikoltva engedjük el az érzés utolsó szikráját. Kirázom a kezemből, a lábamból - a lelkemből, a szívemből. Még egy tánc és még egy lépés, ami közelít a fesztelen léthez. Lép, lép, emel, megráz - lép, lép, ráz és ráz, hajat dob, csípőt riszál. Örvend és mosolyog. Kiabál és él. Újra él.
Kiszabadul.
Angyalokká válunk és egy folyosót alkotunk. Végig vonulunk rajta. Éppen úgy lépkedünk, szemet becsukva, egymásra bízva magunkat, ahogy az Angyalok lépkednek egymás közt. Érintjük egymást, szeretjük egymást. Elfogadva, lelket simogatva. Végig húzom ujjaim arcán, fejét simogatom, hozzábújok, megölelem. Visszaadok mindent, amire magam is vágyom. Mikor én sétálok, ezer kész simogatását érzem. Finom, szerető kezek és ujjak érintenek. Éppen úgy érintenek, ahogy szeretnek. Elfogadóan és befogadóan. Mosollyal a szívemen adom magam át az érzésnek. Kezek simulnak ujjaimhoz, karok ölelnek újra és újra. Lábamat, hajamat, bőrömet érinti minden kéz. Ezer Angyal keze ad vissza mindent. Pótol és elraktároz. Lelkemet tölti fel minden pillanatérzés. Újjászületek, felelevenedek, nővé születek.
Hála és Szeretet Mind a huszonnégy társamnak. Örök Köszönet Soma Mamagésa.
Utórezgés.
Falakat lerombolva, szemeket keresve, fejet fent tartva lépkedtem hazafelé. Máshogy lettem más. Illetve az lettem, aki mindig is voltam. Az vagyok, aki vagyok. Nincs szégyen. Élek. Létezem köztetek.
És AZ VAGYOK.
Cser Melinda
https://www.facebook.com/UtazasALelkemKorul?ref=hl
2015.02.15.
Önmagamba merülve, Földanyával összekapaszkodva, éreztem, ahogy a föld belsejével olvadok össze. Egyre lejjebb és beljebb jutva. A zsigereimben szaladtak az érzetek, erősödtek és gyengültek, hideg és meleg váltotta egymást bensőmben. Éreztem az erejét, ahogy nekem adja, ahogy befogad és ahogy befogadom. Gyökeret vertem, és faként kapaszkodtam Gaia-ba. Eggyé váltam vele, tartott, fogott. Bíztam benne és a biztonságát adta ajándékba. Erőmnek tudatában bátran emeltem az ég felé ágaimat. Nyújtózkodtam és a felhőkig értem. Simult ujjaim közé a fehér fénypára. Otthon voltam - Ég és Föld között. Bal kezembe vettem egy marék földet, jobb kezembe a véremmel átitatott papírlapot. A vérem forrt össze a megszentelt ősi földdel. Oltárrá lett, a vért a föld fedte be, örökre magába eresztve. Eltakarva, eggyé válva, összeérve.
Párt alkotva fonálra fűzve életem férfijaival nézek szembe. Újra a gátlásos, szégyenérzettel teli, félelemmel övezett, magas falakat húzó, megbújó, megalázott kislány voltam. Kimondani egy idegen szemébe: mocskos kéz érintő, kép elvágó, tovább képtelen nem látó. Szobámba benyitó, lelkemet bezáró. Védelmet, biztonságban kereső. Anyák vágyát élő, önmagát kapisgáló. Újra kezdő, szerelmet találó. Lázadó, boldogságért áhítozó. Buktató, maga alá eső újrakezdő. Megalázott, fájdalmakkal tarkított napeső. Reményt keltő, hittel tartó. Megemésztő, talpra álló. Kitaszított, síró nevető. Önmagába ejtő, kiutat kereső, múltat feloldó. Tükröt mutató, beengedő, elengedő, megtisztító. Újra építő, segítő, gyógyító.
Elszabadult, átszabadult, felszabadult.
Egy fejbólintással a múltba bocsátó képek. Emlékből kivéve a helyére kerülő érzések. Egy megbocsátó, fájdalmat kitépő mozdulat, amely visszaadja, kiegyenlíti a múltat a jelennel. Arcok lépnek elő, akik bántottak, elvettek és letaszítottak önmagam sötét bugyraiba. Elengedek mindenkit, a lelkem Felét is. Nincs benne kockázat és nem ejt kétségbe hiánya. Mert van, aki kitörölhetetlen, aki megmásíthatatlanul tartozik a lelkemhez. Távolodnak, majd visszatérnek, és így kezdek el én is visszalépni önmagamba. Minden érzés megtalálja helyét. Lépésenként talál haza, nem itt van otthon, engedem vissza. Megszabadulok minden méhemet szorító, beborító kosztól. Férfiak érintése és lenyomata tűnik el testemből. Meg nem született gyermekeim lépnek tovább hálával. Lassan kitisztul a lét, hívnám a következőt, de nincs több szenny - fehér fény öleli körbe lelkemet. A központom találom meg, oda helyezem a fényt, majd egyre nagyobbá teszem, kilép belőlem és bevonja testemet, betölti a teret.
Fehér ruhát ölt testem is, vörös sállal vonja be vállam. Meztelen talpammal érintem a földet, óvatosan kapaszkodom hozzá. Majd a zene hozzáér lelkemhez és elindítja kezemet, irányítja lábamat, megrogyasztja térdemet. Érzem, ahogy kiabál bennem a régi félelem - megbújni és elhallgatni. Becsukom szemem és hagyom az érzetet. Szakadjon szét bennem, ordítson egy múltba felejtő érzés jogán. Kinyitom szememet és érzem a gátlót, a féken tartót. Még magasabbra emelem karjaimat, még inkább a földbe szúrom lábaim. Kilököm, a mélybe nyomom és a magasba emelem. Karomat nyújtom a lányoknak, és körbe pörögve sikoltva engedjük el az érzés utolsó szikráját. Kirázom a kezemből, a lábamból - a lelkemből, a szívemből. Még egy tánc és még egy lépés, ami közelít a fesztelen léthez. Lép, lép, emel, megráz - lép, lép, ráz és ráz, hajat dob, csípőt riszál. Örvend és mosolyog. Kiabál és él. Újra él.
Kiszabadul.
Angyalokká válunk és egy folyosót alkotunk. Végig vonulunk rajta. Éppen úgy lépkedünk, szemet becsukva, egymásra bízva magunkat, ahogy az Angyalok lépkednek egymás közt. Érintjük egymást, szeretjük egymást. Elfogadva, lelket simogatva. Végig húzom ujjaim arcán, fejét simogatom, hozzábújok, megölelem. Visszaadok mindent, amire magam is vágyom. Mikor én sétálok, ezer kész simogatását érzem. Finom, szerető kezek és ujjak érintenek. Éppen úgy érintenek, ahogy szeretnek. Elfogadóan és befogadóan. Mosollyal a szívemen adom magam át az érzésnek. Kezek simulnak ujjaimhoz, karok ölelnek újra és újra. Lábamat, hajamat, bőrömet érinti minden kéz. Ezer Angyal keze ad vissza mindent. Pótol és elraktároz. Lelkemet tölti fel minden pillanatérzés. Újjászületek, felelevenedek, nővé születek.
Hála és Szeretet Mind a huszonnégy társamnak. Örök Köszönet Soma Mamagésa.
Utórezgés.
Falakat lerombolva, szemeket keresve, fejet fent tartva lépkedtem hazafelé. Máshogy lettem más. Illetve az lettem, aki mindig is voltam. Az vagyok, aki vagyok. Nincs szégyen. Élek. Létezem köztetek.
És AZ VAGYOK.
Cser Melinda
https://www.facebook.com/UtazasALelkemKorul?ref=hl
2015.02.15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése