Megtalálva magamat

El kell mondanom. Ki kell szakítanom magamból. Én is félek, én is szenvedek. Gondolkodom szüntelen. És végig azt hittem érzek. És rá kell jönnöm, hogy nem. Én a gondolatokkal próbálok érezni. De nem megy. Mert tudok gondolkodni a tiéddel, a máséval. Itt érzem bent, a mellkasomban. Fáj, mert neked is fáj. Veled bukom és veled szenvedek. De most tudnom kell megállítani. Nem megy. Nem megy tovább. Fáj, ledönt és a vesztembe küldöm önmagamat, másért. Érted. Van, amit le kell zárni, és többé nem engedni át. Nem engedni befolyni és összemosni a sajátoddal. Külön kell, hogy létezzek. Nem élhetek úgy, ahogy te. Az nem én vagyok. Az csak egy veled meghasonult valaki lenne. És ez nem segít. Sem neked, sem nekem. Így most bezárom magamat. Nem előled. Csak magamnak. Mert az érzés kell nekem is. És nem a tiéd. Többé nem másé. A sajátom. És hidd el, így leszek újra meg, újra nyitott és újra segíteni kész. Csak már nem belőled, másból táplálva, hanem önmagamból. Mert tudom, hogy adnom kell, de nem magamat összetépve és eltiporva. Nem. Az tudni adni, aki megvan önmagában. Aki ad, de nem veszik el, és nem vész el másnak adva. Így kérlek, fogadd el, hogy most lezárul valami. Nem elveszve, nyitva, megtalálva magamat. Neked. Másnak. Nektek.