Más nap...

Tudtam, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Éreztem a végelszámolást benne. Az elmúlt hónapok, hetek, napok csak repültek és napról napra mélyebbre jutottam magamban. 

Mikor ezt az utat választottam, tudtam, hogy nem a fájdalom nélküli napok jönnek. Felvállaltam. Közben volt rengeteg boldog pillanatom, és volt még több fájdalom. És az utóbbi időben nem csak a lelkem, a testem is szenvedett. Mindig tudtam, hogy a testem betegségei mutatni akarnak valamit és változásra késztetnek. Mikor csendesült a testi fájdalom, azt gondoltam közelebb vagyok a lelki bajomhoz is. De sosem tudtam a gyökereit megragadni, mert még mindig volt, hogy fel tudott erősödni és a földbe döngölni. Megpróbáltam sok mindent, de a megszabadulás most jött el. Évekig nem tudtam magamon segíteni, és mások is csak ideig-óráig tudtak. Most meghallottam a nevét és a mellkasomba szúrt az érzés. Nem sokáig halogattam, mentem. És az első percekben, az első mondataiban éreztem, hogy eljött az idő. Ő úgy fogalmazott, hogy egy régi adósságát rendezi felém, és eleget tesz ígéretének, most ő szabadít meg engem. Amit látott, én azt mind éreztem. A testemen futott végig minden érzés. Ismert mindenemben, látott olyan mélyen, mint még talán senki. Nem értette mi ez a lény, akit lát bennem, aki uralja testem egyes részeit és egyre terjeszkedik. Tudta, hogy évek óta szenvedek tőle és nem értette, hogy erősödhetett meg így bennem, és én hogy bírom ezt a fájdalmat. Aztán megértettük, hogy mindezt kaptam. Mert tanítani akartak, és a fájdalomból értek. Mélyre kellett taszítani, testi szinten bántani, hogy lélek szinten lépni tudjak. És ők tudták, hogy a megfelelő időben küldeni fogják a segítséget, mert egyedül nem bírok vele. Hiába tanultam technikákat, gyógyítottam önmagam, de ő mindezektől csak erősebb lett. Mert az energia, az energia. Ahogy leoldotta rólam, a testemben éreztem kapaszkodását. Éreztem hol van bennem. Pedig egy hangos szó nem esett róla. Mire végeztünk, eltűnt a fájdalom a testemből. De figyelmeztetett, hogy ez most felerősödhet. Az éjszaka visszajött. Éreztem, ahogy végleg eltávozik. És onnantól a fájdalom elmúlt. Pár hétre. Aztán elkezdett máshogy fájni, ahogy csak egy test tud fájni. És megértettem, hogy a lelkemet gyógyíthatom, ha emellett a testemet itt földi szinten nem teszem, akkor mind hiábavaló. Most együtt kezelem, együtt értem meg őket. Hozom őket újra harmóniába, hogy egyként, közösen tudjanak működni értem, velem. Gyógyítom a nőiességem, az érzékeny, befogadó nőt. Nem megszüntetnem kell a férfit, az erőt magamban, hanem egyensúlyba hozni a nővel. A terheket le kell raknom. A múltam még mindig kísért, habár azt gondoltam már nincs velem. De itt van, mert méregként eszi a testem. Meg kell bocsátanom, ahogy nekem is önmagamnak. A legnehezebb elfogadni, hogy úgy volt a legjobb, mikor azt érzem, hogy hibáztam. Helyre rakni magamban egy piciként elveszített szülői kapcsolatot, aki még ma is segíteni akar és üzenni. Engedni, hogy megértsem lelki szinten. Mind bennem történik. Mind végelszámolásként most történik. Tudtam, hogy ez a nap más…