Önmagadat keresve - Atlantiszi karma

Adod, nyújtod. Önmagadból. Nem kérve cserébe semmit, mert ez által kapsz meg te is mindent.  De nem elég elajándékoznod. Vissza is kell tudnod fogadni. Meg kell engedned önmagadnak. Meg kell bocsátanod. Méltó vagy mindenre. Megkaphatod. Nem foszthatod meg magadat tőle. Megérdemled. Önmagadért.

Önmagadat keresve bejársz újra olyan utakat, amelyeken már jártál korábban. Megéled újra a boldogságodat, de megtapasztalod szenvedéseidet is.  Megérted, honnan indult ki és hol tart most benned. Érezheted újra minden bűnödet, láthatod újra minden szenvedésed. Pusztító voltál. Elvettél tőlük mindent, míg végül magadtól is a megbocsátás lehetőségét. Egy személyben voltál bűnös, ítélethozó és elszenvedő.  Az örök mélységbe taszítottad önmagadat, a megbocsátás illúzióját is elveszítve. Feláldoztad magad, hogy feloldozást nyerhessél.  Mindvégig tőlük vártad a feloldozást, miközben már rég megbocsátottak. Magadat sújtottad, rabul ejtetted lelkedet.  Minden mi benned maradt, csupa önvád és önmarcangolás. Beléd ivódott a saját ítéleted. Nincs többé igazi adás, mert ez nem tud beteljesedni benned. Mintha valami ott maradt volna, és egy hajszál választaná el a megváltástól. Egy repedés a szíveden, ami begyógyíthatatlan mások által. Begyógyítani vérző lelkedet, csak te tudod. Mert Önmagad megszabadítása a végső cél. A megbocsátás. Mert úgy tudsz adni, ha azt engeded visszaszállni rád. Megbűnhődtél, kiegyenlítetted számlád.  A világ jobb lett tőled. És most szüksége van rád. Bocsáss meg magadnak, ahogy ők is megbocsátottak neked. Add tovább az örömöt, hogy most már te is visszakaphasd önmagad. 

2013. 04.07. Atlantiszi utazás

Az egyik legnagyobb élményeim közé tartozik az atlantiszi meditáció. 25 ezer évet repültem vissza az időben. Láttam a lelkemet, egy fehér fényű lényt, ami a tenyeremben elfért. Boldogságot, nyugalmat éreztem. Aztán egy kristályteremben voltam és valamin dolgoztam. Egy olyan dolgon, ami nagyon sok lélek pusztulásához vezetett, de akkor ezt nem tudtam. Öröm volt alkotni és segíteni vele. Felváltotta az érzést a háború veszedelmesen ijesztő mivolta. Hatalmas félelem. A mellkasomban olyan erővel tombolt a fájdalom, hogy éreztem, hogy könnyekben tőrök ki és zokogok. A fájdalom ismerős érzése járta át testemet. Iszonyúan felerősödött. Éreztem a magányt, a bujdosást, az önmegvetést, amiért a családom, rokonaim és barátaim vesztéhez én is hozzájárultam. Nem tudom pontosan mi módon, de iszonyúan éreztem. Bujkálás és menekülés lett az életem. Életeket láttam, ahol feláldoztam önmagam. Vezekelni akartam. Adni akartam, hogy megbocsássanak, de önmagammal nem tudtam szembe nézni. És ekkor különös módon, egy férfit láttam, arccal, aki segíteni akart, de nem fogadtam el. A meditáció vezetője kérte, hogy engedjük el a fájdalmat, és vegye át a helyét a nyugalom és a megbocsátás érzése. Nem tudtam elengedni a fájdalmat. Úgy ébredtem meg, hogy még folytak a könnyeim és tisztán emlékeztem minden pillanatra...