Mi van az arc mögött?

Én is beleestem már számtalanszor abba a hibába, hogy néztem az arcot és gondoltam róla valamit. Anélkül, hogy tudtam volna, vagy akár csak egy kicsit is sejthettem volna, ki lakik az arc mögött. Kétféle „csalódás” is ért az elmúlt hónapokban és most értettem meg, mit akartak nekem megtanítani.

Számtalan gödröm egyikében voltam, mikor egy hang megérintett. Volt hozzá arc. Mintha az én lelkem szólalt volna meg ebben a hangban. Minden félelmem, menekülésem, gondolatom és érzésem megéreztem benne. Nem mertem közel engedni, mert így is közelebb volt, mint bárki más. Túl közel. Mindent épp úgy éreztem. Engedtem az arcát is közelebb. És nem azt láttam, akit hallottam. Egy sebzett lelket láttam, aki pont akkor zár be, mikor nyitni kellene. Már az arcát is láttam, de a lelkét kezdtem elveszíteni. Kapaszkodtam belé, mert meg akartam menteni. Megmenteni önmagától. És most tudom, hogy mindeközben magamat féltem elveszíteni. Mert pont olyan voltam az arcom mögött. Félelmekkel teli, mindent kizáró, mégis mindent mutató. Egy ketrec ez, amiben délcegen táncoltam, de közben féltem kirepülni a kalitkából. Ott kint bánthatnak és megint fájhat. Így csak mutattam, hogy nyitva vagyok, de szemtől szemben egy másik arccal, már be is zártam. Kitörni vágytam, megvalósítani önmagamat, közben pedig épp azt hagytam majdnem el, amiért az egészet csinálom. A lelkemet. Mert teremteni tudok. Bármit. Elérek mindent, amit szeretnék, de közben elveszíteni önmagamat nem szeretném. Ezért vagyok hálás neki. Mert megmutatta, hogy pont olyan vagyok, mint ő. De nekem van lehetőségem közben nyitni és megtartani a lelkemet. Mert én felismertem. Felismertem magam benne. Kaptam egy hangot, kaptam egy arcot hozzá és megértettem a lelkét hozzá. És már tudom, hogy a boldog hang és boldog arc, nem mindig takar boldog lelket.

Egy gyönyörű arc és hiába hallasz hozzá a hangot, csak az arcot látod. Ítélsz, mert látsz. Túl szép  ahhoz, hogy meghallhasd hozzá  a hangját is. Aztán mikor nem látod az arcát, és nem is emlékszel rá, akkor elér a hangja. Nem érted, hogy érezheted jónak, miközben hamisnak láttad az arcát. Keresed magadban az okot. Féltékenység, irigység, ítélkezés – csupa emberi jelző. Egyszerűen túl szép arc ahhoz, hogy lelket is láss belé. Hamisnak gondolod, miközben megtévesztetted önmagad. Igen. Szépnek lenni nehéz. Mert nem látnak mást, csak az arcod. Nem is akarnak belőled többet látni. Ennyi pont elég nekik. De neked nem. Harcolsz az arcod ellen, a hangodért, a lelkedért. És ha elégszer engeded ki a hangodat, elég mélyről tudsz szólni, akkor egyszer meghallják a lelkedet. Mert tud úgy szólni, hogy már nem az arcot látják, hanem a lelkedet. Ami épp olyan szép, mint az arcod.

Két arc és két hang, ami megtanított csak a lélekre figyelni. Mert nem az a lényeg, amit látsz, hanem, amit belül érzel. Azt kell megmutatnod, kinyitnod és szárnyat adni neki. Ne legyen benne menekülés és ítélkezés. Ott bent, ezek már nem számítanak. Csak a lélek számít, semmi más.