Megtanuljuk uralni a fájdalmunkat.
Elnyomni, szégyellni, titkolni, nem venni róla tudomást és azt hisszük, akkor már nincs is többé.
Aztán újra és újra felbukkan, mi meg dühösen dorgáljuk magunkat, majd gyengének és semmiből nem értőnek tituláljuk magunkat.
Könnyeinket se adjuk ki, mert úgy tanultuk az erősek nem sírnak.
Belekerülünk egy örvénybe. Önmagunk által állított szenvedésáramlatba.
Egészen addig megyünk benne, míg fel nem ismerjük, hogy sebeink vannak, amiket gyógyítani kell. Itt már nem tudjuk többé elnyomni, hagyjuk kitörni.
Sírunk, lázadunk, szentségelünk, aztán ahogy a könnyek, úgy a fájdalom is lassan felszívódik.
Nem egy s nem két nap alatt, sőt nem is tűnik el soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése