Visszakaphatom

Pontosan egy éve, napra pontosan. Nem tudtam miért fontos. Csak azt éreztem, hogy dolgom van veled. Nem ismertelek, csak láttalak, de valamit láttam benned, ahogy az előtt senki másban. Éreztelek. Éreztem a lelked lüktetését. Éreztem, ahogy hozzám szól. Megláttalak és megváltozott minden bennem. Az a pár szó, az érintésed és az illatod. Összezavart és menekülnöm kellett. Ott hagytalak szó nélkül, nem érthetted, nem volt rá lehetőséged. Miattam és miattad se. Írtam neked, válaszoltál, de aztán végleg eltűntél. Volt bennem minden. Harag és düh, és nem értettem, hogy miért nem érzed. Ez most más. Csak néztelek és éreztem a lelkedet. Éreztem, ahogy beszél hozzám. Éreztem a magányt, a szeretet, a félelmet… Éreztelek. Soha senkivel így még nem. Ha illúzió volt csupán… Hát én ebben éltem, ez vezetett. Ez indított el és adott erőt ahhoz, hogy lépjek, hogy változtassak. Úgy segítettél, hogy nem tudtad, mit teszel értem. Erőt adtál és hitet. Hittem a vágyaimban, érzéseimben miattad. Vakon mentem utána és nem térített el semmi. Aztán belefáradtam a vágyba, a meg nem élt képekbe. Láttalak álmomban, láttalak vágyaimban. Tudtam, hogy volt közös múltunk és bíztam a közös jövőben. Bármilyen hihetetlennek tűnt, hittem. És jeleket is kaptam. Aztán írtam neked újra és semmi válasz. Elfogytam. Mélyre zuhantam és lezártam, eltemettem. Nem néztelek, nem foglalkoztam veled. Mert felkavart, mert még fájt. És most ugyanúgy felidézem itt a lelkemben. Attól, hogy nem vettem róla tudomást, csak éltem, attól itt volt. De már nem fáj, már nem bánt. Csak egy gyönyörű érzés maradt a lelkemben. És most ide vágta a sors újra. Ma visszakaphatok magamból egy részt. Tőled.