Gyakran kapom a kérdést, hogy Te most ebben biztos elfáradtál, mert neki jókora adag jutott az oldáson. A válaszom: nem. Már nem. Megtanultam ezt kezelni, nem bennem történik mindez, hanem rajtam kívül, Benned és a Forrás közt, ha úgy tetszik, én csak a teret adom, tartom, mondom, teszem, amit érzek, látok. ( Vagy van még mit dolgozni ezen is?)
És igen, nekem is kell, hogy kapjak máshol, másoktól energiát, hogy töltődjek. Ember vagyok. Nekem is vannak segítőim. Nekem kell a zene, a mozgás, a tánc, a természet, a filmek, a könyvek és számtalan más, hogy töltsem magamat.
Mikor megkérdik hányszor kell jönnöm szerinted, hogy ez helyre jöjjön?
Tudod, hogy én hányszor oldok magamon egy nap? Tudod, hány éve dolgozok magamon? És mennyit fogok... :D Míg itt vagyok???? Ezért vagyok itt? :) Nofene. Szeretlek élet! És tényleg!!!!
Nem volt ez mindig így. Büntetés?! Igen, így éltem meg. Nem értettem miért vagyok annyira más? Nem értettem miért nem érzik, amit én?a Ők nem érzik, hogy valami nincs rendben? Fájt. Nem tudtam mi, de iszonyat fájt. Sokszor jártam a "pokolban". A magaméban. Ilyen helyen jártam most Pünkösdkor is.
Tudod, ez úgy működik, hogy leírok dolgokat, mert érzem, mert az üzenet valakinek. Persze magamnak is. Leírom, hogy most a "pokol" mélyére mehetünk, hogy szembenézhetünk a félelmeinkkel, a fájdalmainkkal, amik jó mélyen gyökeredzenek. Transzformálhatunk és jobb lesz. Igen! Megint más minőségben lehetünk itt. Egyre jobban. És én is lemegyek a magam poklába...
Olaszország nekem nagyon sok mindent adott már, két nap ott. Áldás érte. Olyan boldogan mentem, hogy csuda. Persze voltak intő dolgok. "Öltözz fel, meg ne fázz stb." Ohh dehogy jó idő lesz, jó így nekem. "Védd magadat, figyelj." Ohh hát megcsináltam, nincs ok parázni. Majdnem lekéssük a buszt. Nincs para. Ha ott kell lenni, ott vagyunk. És így van.
A buszon az első 1-2 óra zökkenőmentes. Érzem az energiákat, az embereket. DE hát én le vagyok védve, mi bajom lehet? Aztán elkezdek fázni, nagyon. Kényelmetlen, rossz. Nem tetszik az útvonal. Én nem erre szoktam jönni, nem szép. Mi ez? Fáj a gyomrom, hányinger, fáj a fejem, másnapos vagyok? Fáj a torkom. Beteg vagyok? Mi ez? Barátnőm megkérdi, hogy őtőle is átveszek dolgokat? Ő is negatív? Ohh dehogy, hangzik a válaszom. De mikor letisztítom magamat, ott a fejfájás és a gyomorbaj nála. Átvettem, igen. Kérek Mindenkit, hogy segítsen, hogy tisztítsuk, hogy védjük, hogy ne engedjük be, ne tovább...
De mintha süllyednék, mintha húznának lefelé. És nincs erőm tiltakozni. Még kérek, de megjelenik bennem, hogy kértem és nem működik, akkor minek? De összeszedem magamat. Hallom az idegenvezetőt és Jézusról beszél. Vörös fényeket érzékelek. Itt van. Kérem segítsen. Kitisztul a fejem, eltűnik a hányinger. A fázás, a fizikai megfázást már érzem. Nem esek kétségbe. Évek óta nem voltam beteg. Vagy legalábbis egy-két nap alatt meggyógyítottam magam egy ilyenből. Megnéztem mi az oka, mi nem tetszett, min változtassak, kezeltem a fizikai testet és visszaállt a rend. Gondoltam ez lesz majd most is.
Velencén kilépve a hajóról. Minden okés lett. Elfogadtam, hogy ez van. Nem vagyok felöltözve, vacogok, kérek magamnak meleget, aztán lesz, ami lesz.
Elindultunk a csoporttal, hogy a főbb nevezettségeket megnézzük együtt. Voltam már többször itt, de mindig önállóan. Gondoltam itt az ideje, hogy egy hozzáértő vezessen. 51 ember plusz az idegenvezető. 52 ember. A buszon kaptam egy kádnyi löketett belőlük. És most folytatom. Rohanás, morgolódás, panaszkodás, semmisejóholajóidő... Minden volt! Nem kellett sok idő. A lábaim súlyosak lettek, és kezdtem széthullani. Pontosan érzékeltem melyik csakráim esnek szét. Aztán be a templomba. Ott egy jókora saját emlékcsomag, és érzékelések, hogy kik mik maradtak ott, milyen megrekedésben vannak stb. Kértem kértem kértem. De a lábaim egyre nehezebbek, a bal bokám kimegy. Tisztítom, engedem. Folytat. Mintha már húznám magamat. A bal talpam is megmerevedik. Aztán félre lépek, hátraesek és minden, ami csak jöhet. Nevetek magamon. Mi ez? Segítsetek. Közben azt érzem, itt is vesztettem el a bizalmamból, a hitemből, hogy oldjak, hogy hagyjam itt, hogy bocsássak meg. Megállok egy kör közepén a templomban. Kérek Mindent, hogy helyezzenek vissza az egyensúlyba. Nem megy. Nincs meg. Érzem, hogy rengeteg minden van bennem már, súlya van, cipelem, nem csak az enyémet. Megint átvettem. Könyörgöm az Isteni kegyelemért. De mintha egyedül maradtam volna. Körülöttem senki, aki értene, aki tudná, hogy mi zajlik bennem, aki tudna segíteni. Annyira lent vagyok, hogy azt érzem én magam ebből nem tudok kijönni. De nem tudok kérni segítséget, egy világ választ el tőle, hogy kérjem. (Nem vagyok otthon? Más ország és nem kérhetek? Milyen hitrendszer ez?) Sírni szeretnék a sok fájdalomtól, érzem a részeimben a lelki fájdalmakat, érzem a fizikai testemben a betegséget, a gyengeséget, hogy nincs erőm, de ott a barátnőm, aki most van itt először. Neki élmény kell. Neki kapnia kell. Befogom a szám és tűrök. Pedig csak arra a helyre vágyom, ahol múltkor is kiültem a fák alá a tengerpartra és lógattam a lábam nyugalomban és békében. Nyugtattam magam, hogy oda is megyünk... Nincs étvágyam, nincs kedvem, nincs életerőm, de megyek. Nem bírom tovább. Egyre csak a kommunikáció kommunikáció szó jön. Őszinte kommunikáció. Kimondom, hogy én nem bírom tovább a csoporttal. Nem megy. Még egy templom, oda érzem. menni kell. Szentelt víz. Segít, jobban vagyok. Elválunk a csoporttól, hatalmas könnyebbség. Éhes is vagyok. Enni kell. Erő kell. Barátnőmnek élmény kell. (Hol vagyok én? Nekem mi a jó? Nekem ki a legfontosabb? Önmagam? Nem mondhatom ki, hogy nekem mi a jó?)
Eszünk. Kezd visszatérni az élet. DE naagyon hideg van. Hogy lehettem ekkora birka? Még mondják is és cseszek rá? Megérdemlem, ez van. Csak túlélem. Persze árnyékos helyen eszünk, szétfagyva keressük a napot. Aztán a fázás egyre jobban ural, a lábaim, a testem egyre nehezebb. Nem tudom uralni magamat. Esik szét a belső rendszerem is. Újra. Szakrális csakra. Szív csakra. Torok csakra. Harmadik szem. Nyíllal, fáj, ismét gyors képek peregnek, érzések. Mintha elevenen élne bennem minden, mindenki. Alig tudok menni, de még mindig az utcákat nyomjuk. Kimennék a partra, leülnék, meditálnék, merengenék, tisztítanék, töltenék... De a barátnőmnek élmény kell. Ő nem spiri. Nem is érti mi van bennem. Próbálom elmondani. Nem érti, nem megy át. Hagyom. Megyünk tovább. Tisztítom. Hol jobb, hol azt érzem itt meghalok. Innen nem megyek haza élve. Én itt esek össze. Csalódást is okozok és még rossz barátnő is vagyok. Rémes összegzés. Egy valaki tud segíteni. Egy valaki tud kihozni a poklomból, de nincs itt. Ki is mondom. Sértődés. Én vele akarok itt lenni. Nem. Csak jól akarok lenni. Azt csinálni, amit én akarok, amit én tudok. (Eszembe se jut, hogy van egy telefon is a világon. SMS, hívás? Miben voltam? Kik voltak ott bennem, hogy ennyi nem jött fel? Mennyivel könnyebb lett volna, ha segítséget kérek? Felismertem, hogy nem tudok kijönni, hogy visszaesek minduntalan, de nem kértem.) És a barátnőm oda is "szúrta", hogy egyedül is helyt kell állnom, nem lehet mindig ott valaki, aki segít. Nah bumm. Ez betalált. Nem. Nem lehet. Egyedül is meg lehet oldani. Meg kell. Képes vagyok rá. Miért hiszek jobban abban, aki nekem segít, mint magamban. Én is tudom azt, amit ő. Kérek egy kis időt a parton. Leülünk. Becsukom a szemem és kérem a segítőimet, Arkangyalok seregét, Jézust, Máriát, Isteneket és Istennőket, hogy most nyilvánuljon meg bennem számomra is érthető módon, hogy mivel tudom a lelki fájdalmakat oldani. A kezemet a csakráimra rakom és hagyom, hogy az energia dolgozzon. Majd szimbólumok jelennek meg. Elől hátul. Összeérnek a fényben és oldódnak a fájdalmak. Még egy szimbólum és még egy. Érzem, hogy pillanatok alatt eltűnnek a fájdalmak. Tisztább a fejem, a csakráim körül forognak a gyógyító szimbólumok. Megkönnyebbülök. Én is képes vagyok megcsinálni, működik. Akármilyen mélyen vagyok. Működik.
Készen állok, menjünk tovább. De a ott a fizikai érzet. Fázom, vacogok, nyelni sem tudok. Menni is alig. A betegség terjed testi szinten. Ég a testem, az arcom, lázas vagyok. Csodálatos. Sejtszinten dolgozom. Kiég minden. A lelki sík gyógyul, forognak a szimbólumok, a fizikai test romokban. Innen tuti nem jutok haza. Itt vagyok egy csodálatos helyen, amit imádok. De képtelen vagyok úgy élvezni, ahogy szeretném, ahogy elképzeltem. Tudtam, hogy transzformálódni fognak dolgok, hogy biztos oka van, hogy pont Pünkösd idején vagyok itt... De így élem meg? Azt érzem, hogy meghalok, hogy nem élem túl? Most ez komoly?
Vánszorogtak az órák. Én már leülni se tudtam, az is fájt. Fájt a nyakam, a derekam. A 10 órás busz szétvágott fizikailag. Nem is aludtam. Már ott pörögtek a képek, és az érzések tapadtak rám másoktól. Folyamatos munka volt. Meg is fagytam. Itt a vég. Nincs melegség, nincs kiolvadás.
Végre a hajóra várunk. Míg várunk kérem Jézust, hogy segítsen haza jutni, a 10 órást buszt, ülést kibírni. Derék, nyak téren leginkább. Csodás dolgot kaptam. Jézus beleolvadt a gerincével, testével az enyémmel. Egy lettünk. Mintha a vázammal egyesült volna, hogy segítsen. Onnantól semmi más nem volt bennem, csakis az egyenes tartás és a hit, hogy hazaérek és meggyógyítom magamat fizikailag és megnézem miért vitt le ennyire mélyre ez az egész. Nyelni már alig tudtam. Inni, enni képtelenség. Csak alvásra és a hazaérésre tudtam gondolni.
Nem tudtam a gyertyáimat meggyújtani, így a tengerbe dobtam egyet, és elküldtem Mindent, amit ma, a napokban dolgoztam ki magamból. A szavak, hogy őszinte kommunikáció ott cikáztak. És hozzá a párkapcsolat. Abban. Értem. Dolgoznom kell vele. Ez a következő.
A buszon ülve, szálfaegyenesen, fájdalom nélkül vártam, hogy hazaérjünk. A nyakam hanyatlott meg párszor. Valahogy az a kép jelent meg, mikor Jézus ki volt feszítve a keresztre és a nyaka lehanyatlik. Épp ezt éreztem. Tartva vagyok, tart a hit, a bizalom benne, de a nyakam lehanyatlik. Le kell szállnom újra majd erről a keresztről.
Mikor már csak egy óra választott el, hogy otthon legyek. A hangom is elment szint. Fájt megszólalni. A testem alig bírta, de a lábaim vittek haza. Zuhany, forró tea, ágy. Égett a testem a láztól már egy napja. Nem vágyom másra, csak az egyedüllétre, hogy segítsek magamon, hogy segítsenek az otthonomban visszaállítani a rendet Önmagamban. Viszem a kristályaimat. Gyertyát gyújtok kérem be a megoldásokat. Sírnom kell a fájdalomtól. Nincs hangom. Nem jön ki hang. Elment. Elvették. Mit akar? Mit mutat? Mi nem működik? Párkapcsolat. Őszinte kommunikáció. Érzem. Nem megy. Bezárás. Falak. Bevehetetlen. De elég, nem akarom. Én nem akarok falakat. Egész nap alvás és ébrenlét közt vagyok. Képek, események a múltból, oldások, tisztulások. Leveszem magam a keresztről, mert a nyakamon még mindig ott vannak a terhek. Másoké is.
Van végre estefelé annyi erőm, hogy elmenjek mentolos cukorért. Végre jön egy ihlet, hogy bár nem vagyok éhes, a forró leves jó lesz. Van a mélyhűtőben. Áldás érte. Egyre jobb. És a legjobb, hogy tudom, hogy holnapra semmi bajom. Érzem. Tudom.
Rettenetes éjszaka. Rengeteg kép megint. Párkapcsolatok, elcsúszások. Kétszer felkelek lezuhanyozni. A Testem lázas. Úgy izzadok, mintha benne lennék egy vizes ágyban. Csorog mindenemből. Ruha le, zuhany, csere. Újra. A torkom rettenet. Sírok a nyelés fájdalmától. Ha hangot próbálok formálni, nem nyílik ki a szám nagyobbra, nem megy. Valami megjelenik a torkomban és lezár. Nincs hang.
Reggel felébredek. Még nehéz vagyok, a lelkemben is vannak dolgok, de a torkom az huhhh. Iszonyat fáj. És hang továbbra sincs. Csörög a telefonom. Ő a segítőm, akit vártam kint. Fel kell vennem. Tartom, fogom, tudom. Próbálok nyelni, de nem megy. Fáj, könnyek jönnek elő a fájdalomtól. Erőt veszek. Felveszem. Nem megy. Sírok, könnyezem. Fáj. Végül kijön valami. Próbálgatom. Egyre jobb. menni fog. A vonal másik végén: "Nem hittem, hogy ekkora a baj. Miért nem szóltál?"
