Elveszve megtalálni az érzést

Az én életemben a halál mindig egy fájdalmas elvesztést jelent. Félek elveszni és elveszteni, félek elengedni. Az fáj. Nekem. Mert ilyenkor csak én létezem és a fájdalmam. Édesapám halálakor 6 évesen azt mondtam, nem akarok róla beszélni, mert fáj. Húsz évvel később bátyám halálakor egyszerűen úgy tettem egy évig, mintha meg sem történt volna. Vártam minden nap, és nem törődtem a hiánnyal. Mart eszeveszett módon, de némán viseltem a fájdalmat.

Aztán az évek során sok mindent megértettem karmáról, életfeladatról, leckékről, lélekről, fényről, egységről…  Elkezdtem helyére rakni, kinek mi volt a feladata a másik életében. De még mindig fájt. Ha felnéztem a csillagokra és ott láttam őket, még mindig nagyon nagy űr volt. Tudtam, hogy nincs lezárva, nincs meg a fájdalmam gyökere. Még mindig ott volt benne az önmarcangolás, a bűntudat. Nem tudtam megbocsátani önmagamnak, mert nem tudtam nekik segíteni.

Számtalan önmagamba forduláson, könyvön, előadáson, beszélgetésen voltam túl, de még mindig sírva tudtam csak beszélni róla. De legalább már ki tudtam mondani. Csak még mindig mart belülről. Azok a szavak bántottak, amik sosem tudtak utat törni kifelé. Egy meditációban lehetőségem volt újra találkozni velük. Megértettem, hogy életeken át cipeltünk ki nem mondott szavakat és érzéseket. Lehetőségem volt megváltoztatni az eseményt, végre elmondhattam, megbocsáthattam magamnak és nekik, több száz éve hurcolt érzelmeket.

Nem mondhatom, hogy a halál szele ma már nem visel meg. Ember vagyok és érzek. Még ha tudatában vagyok is, hogy ez egy állomás, hogy az élet nem ér végett itt, hogy a lélek visszatér az egészbe, hogy elvégezte feladatát, hogy elérte  lelke kitűzött célját...  Fáj elveszteni egy embert, akit szeretek. De más benne lenni ebben az érzésben, mint régen. A minap egy gyermekkori fontos embert kellett elengednem. Pokoli napjaim voltak. Annyi minden benne volt, ami a múltam. Egy kapocs volt nekem. Köztem és édesapám között. Köztem és a múltam között. Ha őt láttam, akkor olyan közel volt mindez, mintha megérinthetném. Nyugalom és a biztonság. Úgy éreztem megint kiszakadt a múlt egy darabja lelkemből.

Elkezdtem legfőképpen önmagamat sajnálni. A kis Lindikét. Igen, ember vagyok és elmerültem az önsajnálatban, mert nem fog történeteket mesélni, mert nem fog az oltárhoz vezetni, mert nem látom már mosolyát, és nem ölel, puszil meg, mert nem érinthetem puha arcát többé, mert nem mondja, hogy mikor mész már férjhez, mert ha apád ezt megérhette volna… Olyan természetes volt, hogy létezik. Mikor megláttam, mindig mosolygott az egész lelkem. Most így napok után már tisztábban tudok érezni. Mosoly van az arcomon és elfogyott a könny. Felidézem illatát és nevető ráncait.

Hálás vagyok neki, mert megint tanultam valamit általa. És nem csak a burgonya és a krumpli különbségére gondolok. Istenem hányszor játszotta el velem. Gané. Megtanította, hogy ember vagyok, és ebben a testben mulandó, hogy amit ma nem teszek meg, azt már holnap nem is fogom, hogy nem kell félni, csak mosolyogva menni, hogy legyőzhetek minden fájdalmat, mert van erőm, mert van hitem. Mert vannak szavaim, amelyeket ki is mondhatok és legfőképp meg is mutathatok. Nem ettől leszek gyenge és nem kell szégyellni őket. Igen. Még mindig tanulnom kell, hogy mondhatom, hogy érezhetem. Nem attól vagyok erős, hogy nem látszik, hogy fáj. Attól leszek erős, hogy merek érezni, elmerülni benne és osztozni mással rajta.  Mert nem maradhat bent olyan érzés, amit meg kell osztani másokkal. És igen. Van kivel megosztanom. És meg is merem most már mutatni nekik. Bármikor, bárhogyan, állandóan és legfőképpen ma. Igen. MA MA MA. Lajos bácsi, Lindi itt marad érezni a mában.

És igen, megint az iszonyat fájdalom kellett, hogy a lecke utolsó részét felismerjem, hogy lépni tudjak és meg merjek látni magamban dolgokat, amiktől féltem. És tudod mit? Nem vagyok hajlandó félni az érzésektől és megmutatni őket. Sem a múltamat, sem a jövőmet nem titkolom magam és mások előtt. Lajos bácsi elvitte a múltamat, és itt hagyta a napot nekem. Köszönöm!

A halál megmutatja az életet. Azt, ahogy ünnepelni kellene minden nap az életet. Ahogy örülni kellene minden egyes pillanatnak. Ahogy éltetned kellene minden nap önmagadat és másokat. Az élet megmutatja, hogy nincs halál. Csak egy következő ajtó egy újabb találkozáshoz. A lelkek mindegy hol találkoznak. Ahhoz nem kell sem élet, sem halál. Csak egy találkozás. A lelkek találkozása.