Annyit, de annyit dolgoztam magamért - és ezáltal természetesen értük is - az elmúlt 10 évben... És itt van az eredménye: MI Hárman Nagyék! :)
🔝A férjemmel pedig ma vagyunk másfél éve házasok! 🔝 Háleluja! :)
Sokszor kapok tőletek köszönő leveleket, üzeneteket (hálás vagyok érte, sokszor adnak erőt a folytatáshoz
). És sokszor kérdezitek, hogy ki vagyok, honnan jövök...
Bevallom, sokszor elintézem ezt a kérdést annyival, hogy hosszú az utam, nem könnyű, ahogy másé sem...
De most éjjel ráeszméltem (egy sírós, már gyógyult gyermek és egy még beteg férj mellett - bőven van időm erre is
), hogy igenis nagyon fontos megválaszolni ezt a kérdést.
És nem csak amiatt, hogy motiváljalak titeket, hogy erőt, reményt adják Nektek (ezért csinálom, amit...), hanem most Magamért.
Hogy végre büszkén, szégyen, (ön)ítélkezés, félelem nélkül - vállaljam a múltam, azt, aki én vagyok, mert ezek is megerősítettek, ezek is sarkaltak arra, hogy kilépjek az addigi életemből, megértsek, elfogadjak, változtassak... tegyek valami mást, többet magamért.
Mert a hónap energiái erről is szólnak: felvállalni igazi énünket, megmutatni érzelmi oldalunkat, újra átadva magunkat a tiszta érzéseknek ítélkezés és félelem nélkül.
Elengedve a sok bántást, csalódást, kételkedést.... És megindulni a Valódi (ön)gyógyulás, (ön)tisztulás útján.
Ezért itt egy újabb öngyógyító írásom:
1983 júniusában már nagyon szerettem volna megszületni, minél előbb, hogy minél több időt tölthessek az édesapámmal.
Harmadik, késői, tervezett gyermekként jöttem, aki harmadikként hamar megtanulta, hogy a legjobb (úgy illik!) mindig mindent önállóan, egyedül megoldani.
Testvéreim nem örültek nekem. Édesanyám és édesapám pedig sokat aggódtak, féltek, mert ekkor már tudták, édesapám súlyos szívbetegségben szenved.
A jövőtől, a haláltól való félelem csendben és mélyen rátelepedett a sorsunkra.
Édesapám 6 éves koromban hagyott itt minket.
Hihetetlen fájdalmat és űrt hagyott maga útán.
Édesanyám majd beleőrült a fájdalomba. Egyedül maradt 3 gyermekkel és egy icipici unokával.
Én amennyire csak tudtam "jó kislányként" viselkedtem. Meghúztam magam, és a teljes feledésbe menekültem.
Édesanyám próbálta fenttartani a "látszatot", és próbálta fenttartani, etetni a nagy családot.
Segítséget kérni és fogadni sem tudott. Teljesen bezárkozott. Előttünk is.
7 évesen abuzált kislány lettem.
Nem tudtam, mi történik, mélyen hallgattam a történtekről, és még inkább elbújtam, magam és a világ elől is. (30 évesen jött fel először a tudatalattiból képekben az élmény. Rengeteg oldásom volt ennek kapcsán az évek során.)
Teltek az évek, és amire emlékszem:
- Hogy sokszor voltam éhes, de nem volt mit enni, és a kertben ettem gyümölcsöket.
- Hogy mindezt, a mi szegénységünket - nem mutathattuk kifelé, úgy kellett tenni, mintha minden rendben lenne.
- Hogy mindig izgultam és féltem attól, hogy miből fogjuk kifizetni az iskolai menzám árát.
- Hogy hogy szégyenkeznem kell a pénztelenségünk miatt.
- Hogy anyu mindig ideges volt, mindig kiabált.
- Hogy sokat takarítottam, mert anyu rendmániás volt, de sosem volt jó, ahogy én csináltam.
- Hogy anyukám a soproni nevelőintézettel fenyegetett, mikor valamit nem úgy csináltam, ahogy szerinte kellett volna. Rettegtem a nevelőintézettől.
- Hogy sokszor jutott eszembe, és mentem a gyógyszeres dobozhoz, hogy beveszek egy csomót és meghalok.
- Hogy sokszor reméltem, elcseréltek a kórházban, nem ehhez a családhoz tartozom és hamarosan elvisz az igazi családom.
Emlékszem, hogy az általános iskolában mindig összehasonlítottak az idősebb - szintén oda járt - testvéreimmel, és emiatt nagyon rosszul éreztem magamat. Én voltam a "legokosabb" a családban, ami állandó frusztrációt, elvárást okozott bennem és persze lelkiismeretfurdalást a testvéreim felé. Azt éreztem, adok egy újabb okot arra, hogy joggal utáljanak.
A nyári szüneteket mindig átdolgoztam. Gyümölcsöt szedtem, és hihetetlenül örültem az én kis pénzemnek.
A középiskola, a kamaszkor igazi rémálom volt számomra. Nem találtam a többiek közt - a világban, a családban, sehol...- a helyem.
Az állandó szégyenérzet, megbújás, félelem, "meg nem értettség" volt bennem, amelyre a velem történtek csak folyamatosan ráerősítettek.
Az irodalom órákon éreztem magam egyedül jól, mikor az írásaimban, a fogalmazásaimban megélhettem magamat, és úgy éreztem elismerést is szerezhetek vele.
15 éves koromban bátyám (12 évvel idősebb) már annyira nem bírt a ránehezedő lelki nyomással (ekkor már 2 gyermekkel elvált, súlyos alkohol problémával küzdő volt), hogy már sokadjára menekült az öngyilkosságba.
Az egyik ilyen alkalommal előttem tett kísérletet arra, hogy végleg elmenjen.
A kép örökre beivódott, ahogy rám nézett és belenyúlt az áramba.... De még maradnia kellett. Nem sikerült.
Sosem beszéltük meg, ahogy soha mást sem a családban, amiben érzelmek és fájdalom volt. Így ez a trauma is csak tetőzte az addigiakat.
Ezzel egy időben még egy fontos dolog történt, ami számomra nagy tőrést okozott: édesanyám úgy döntött, hogy egyedül nem tudja tovább fenttartani a hatalmas szülői házat (kapja meg mindenki az örökséget- mondta anyukám), és elköltöztünk a falu egy kiesett részére, az emberektől távolabbra.
A megszokott életemből, a biztonságból, a barátaimtól elszakítva éreztem magam, még jobban el lettem zárva mindenkitől.
A középiskolai tanulmányaim ekkor majdnem félbe is szakadtak, mert úgy döntöttem, hogy innentől kezdve nem járok iskolába, kivonulok az életből, nem megyek emberek közé. Igazolást hamisítottam, és elindultam ugyan iskolába, de a kertek alatt osontam vissza a szobámba, mikor anyukám elment dolgozni.
Mikor kiderült, anyukám kiállt mellettem és kikönyörögte, hogy ne rúgjanak ki. Osztályozó vizsgát tettem, de még két éven keresztül minden napos szégyenérzettel mentem iskolába. Maga volt a pokoljárás számomra, de végig csináltam, jó eredménnyel.
Középiskola után sikeresen felvettek oda, ahova jelentkeztem, újságírónak Székesfehérvárra. A beiratkozáskor úgy éreztem, nem tudom édesanyámat ott hagyni, és a kollégiumi szoba kiosztása előtt - hazamentem.
Elkezdtem ötöd éves iskolákba járni - jobb híján (párhuzamosan több szakra is, délutáni, esti elfoglaltsággal), és mellette reggel 6-tól 14 óráig dolgoztam egy gyárban diákként.
19 évesen 2 szakmával, úgy éreztem még mindig ott a nyomás a főiskolára. Olyan szakot kerestem, ami helyben, a városban elérhető, valamint nem reál irányú.
A sima tanítói szakot kevésnek éreztem magamhoz (erős nyomás jött kintről, hogy oda az megy, aki hülye...), de pont akkor indítottak egy új, kihelyezett szakot, aminek a neve andragógia, aminek a "mottója" az élethosszig tartó tanulás (tréfás az élet, nem? :) ).
Tehát a munka, az akkor már "hatod éves szakma" mellett bejött levelezőn a főiskola is. Mindemellett már egy 3 éve tartó kapcsolatom is volt, mikor is 20 évesen (egy havi fogamzásgátló kihagyása mellett) teherbe estem.
Egy kósza pillanatig se éreztem, hogy most van itt az ideje. Nem is gondoltam bele mélyebben, hogy ez most mi.
Anyukámnak nem tudtam elmondani. Egyetlen barátnak mondtam el, aki segített, tudta mi a teendő. Bátyámnak sem mertem elmondani, de mivel a párjától kértem egy kórházi köntöst.... Egyértelmű volt. Kiimondva nem lett.
Újabb szégyenfolt.
A megszégyenítsének nem volt vége: orvosnál, családsegítőnél.
Utolsó cédaként kezeltek, habár a történetemből, mit sem tudtak.
Ekkor értettem meg azt is, hogy miért motoszkált a fejemben egy orvos neve az elmúlt években - hozzá kellett mennem.
Rááadáskén minden úgy kezdett rendeződni, hogy az akkori párom nem tudott a munkája miatt elkísérni a kórházba... Megint egyedül végigcsinálni...
Mikor is az ajtóban, sírva, szó szerint a földön csúszva a lelki fájdalomtól, a félelemtől - indultam volna - a nővérem (11 évvel idősebb) kopogott be.
Sosem voltunk egymáshoz túl közel, de ekkor kétségbeesésemben megnyíltam neki. Bár féltem, kinek mondja el, mi történt, mit tettem, de jól esett, erőt adott, hogy felajánlotta, eljön velem. Ekkor telefonált akkori párom, hogy elkérte magát, és jön velem...
Sokat dolgoztam erre is, elismertem, elengedtem, bocsánatot kértem számtalanszor, de a napokban újra ráeszméltem, hogy még mindig a hatása alatt vagyok (azért is fontos ez most, mert a mostani energiákban nagyon jól lehet ezen is dolgozni!
).
Ezt követően úgy folytattam az életemet, mintha ez az egész meg se történt volna. A kapcsolatom még 5 évig tartott ezután. Lelkileg sosem álltunk közel, én magam se voltam önmagam, így állandó viaskodás, veszekedés, hihetetlen sok szakítás volt az összesen 8 év alatt.
25 évesen a főiskolát befejezve, felnőtt munkában, önmagam szamára is érthetetlen belső viaskodás közepette végleg szakítottam a 8 éves kapcsolattal, és úgy döntöttem, új élet jön.
Meg kellett találnom életem értelmét, és csak annyit tudtam, hogy olyan életet és párkapcsolatot, mint a családom tagjai nem akarok (édesanyám egy több, mint 20 évvel fiatalabb párral viaskodott, bátyám pedig boldogtalan alkoholista volt egy párkapcsolatban).
A cél, ami megfogalmazódott bennem: "nem leszek olyan boldogtalan, mint a bátyám".
Természetesen az édesanyám és a bátyám nem értett egyet a szakítással, de ekkor már mertem "ellenük menni", még ha olykor - nagyon is féltem attól, hogy igazuk lesz, és örökre egyedül maradok. Szerencsére ott volt valami mélyebb, megmagyarázhatatlan érzés, hogy így lesz a jó nekem.
A bátyám halála még nagyobb motivációt adott, hogy lázadjak a sors ellen, és eközben sok olyan dolgot tettem, ami sok bocsánatkéréssel és önmegbocsátással járt azóta. (Sajnálom!
)
Édesanyámmal olyannyira nem értettük meg egymást, és annyira némán szenvedtünk mindketten, hogy végül kirakott a házból és az exem pártját fogta, miszerint nekünk ki kell békülnünk.
Nem tehettem mást, indultam, és már menni is akartam.
Fájdalmamat, könnyeimet senki sem láthatta, csak az erőmet. Gyengének ekkor sem láthatott senki.
Lázadtam a halál ellen. Nem vettem tudomást róla, hogy a bátyám nincs mellettem többé. Egy éven át, minden hétköznap készültem hozzá: "hétvégén megyek hozzájuk", úgy, mint előtte. Minden hétvégn meghaltam újra és újra kicsit...
26 évesen bátyám halálának első évfordulójához közeledve, úgy döntöttem, fának megyek a kocsimmal (ezt már láttam is magam előtt, hogy történik, szörnyen valóságos volt). Ez volt az a határ, ahol azt éreztem, most kell segítséget kérnem, mielőtt megteszem.
De nem tudtam milyen segítséget kérhetek, kitől kérhetem... Hiszen magam sem tudtam, mivel küzdök.
Jobb ötlet hiján, pszichológushoz mentem el, akivel beszélgetni ugyan nem tudtam, de írt fel kedélyjavítót, amit jó abban a pillanatban megoldásnak éreztem. Ez lett a kapaszkodó, úgy éreztem, ha ezt beszédem, tényleg enyhül a fájdalmam belül.
A pszichológushoz többet nem mentem, de a gyógyszert beszereztem. 3 hónap után jött a felismerés, hogy mit csinálok, és hogy ez nem oldja meg a bajom, csak elfojtom, kitolom. Elhatároztam, hogy első lépésként keresek valami homeopátiás szert, ami ugyanezt tudja.
Elkezdtem azt szedni, és vártam a Csodát.
A Csoda nem jött, viszont a fájdalom, már testi szinten is egyre nagyobb volt, és az értetlenség, az életuntság nem különben.
Ekkor a napi rutinból hazaérve, érzelmileg nagyon lent, egy újságot láttam az asztalon, ami annak ellenére, hogy sose érdekelt, most a kezembe vettem és lapoztam. Egy szón akadt meg a szemem: kineziológia.
Beugrott, hogy pár hónapja csak úgy jött ez a szó a fejembe és meg is néztem, mi ez a Google-ben, de miután elolvastam, hagytam is.
Úgy éreztem, hogy ez valami segítség, jel nekem, hiszen újra itt van előttem. És igen éppen egy újabb öngyilkosságon járt az eszem, amit a hétvégén terveztem végre megtenni.
Google-be beírva: Győr kineziológia.
A képekre kattintva vártam, hogy mi történik.
2 ember arca jött be. Egy hölgy, egy férfi képe.
A férfira ránézve azt éreztem ő az. Két kattintás és már telefonszámom is volt. Hívtam. Annyit kérdezett, hétfőig kibírom? (Péntek délután volt.) Sírva mondtam, hogy most már igen. Sosem vártam még ennyire semmit....
És sosem felejtem el azt a tapasztalást sem - azon a hétfői napon.
Találkoztam valami mással, valami sokkal nagyobbal, mint ez a valóság.
Összálltak dolgok, megértettem, sírtam, elengedtem, megkönnyebbültem.
Más emberként jöttem ki.
Máshogy, mást láttam, mint előtte.
Valami kinyilt. Úgy éreztem, hogy ezt mindenkinek át kellene élnie. Tudnia, hogy ez létezik, hpgy ez segít megérteni magunkat.
(Itt jött az első érzés, gondolat, hogy nekem is ezzel kell foglalkoznom. Megmutatom ezt a világot másoknak is. Rá is kérdeztem, hogy lehet-e nála ezt tanulni?!... Azt mondta, lehet. Én pedig annyit mondtam, jönni fogok. Így lett. :) )
Ekkor találtam aztán rá a zumbára is. A táncra, a zenére, ami elkezdte visszahozni belém az élet örömét.
Új társaság, új barátok.
Amikor ott voltam, és együtt táncoltunk, enyhült az ürességem, de csak egy-egy órára. Hazamentem és újra magamba estem, a körülöttem lévőket, az akkori páromat bántottam. Veszekedtem. Irányítottam. Agresszív, mérges, haragos voltam. És bár hihetetlenül szerelmes voltam, valamiféle hiány mindig égetett. Se veled, se nélüled 3 éven át. Sokadjára és nehezen szakítottam, de másfelé kellett mennem, gy éreztem várnak valahol... És elkezdtem végre önmagamra koncentrálni.
A lelki fájdalom és a testi betegségek az élhetetlenség szintjére vittek. Vékony,-vastagbél problémák, ételintolerancia, bőrgyógyászati, nőgyógyászati problémák...
A lelki fájdalmakra elkezdtem könyveket, módszereket keresni, olvasni, tanulni. Meg akartam érteni, tudni, mi az élet és mi van a halál után.
Elkezdődött a felismerések sora, újabb és újabb információ kellett.
Neten olvasgatam, kutattam, mikor egy tapasztalatot olvasva rátaláltam a csoportos meditációra. 3-4 alkalommal el is mentem, és egy személyes konzultációra is. Itt éreztem először, hogy most tényleg elindult valami.
Óriási élmény volt apukámmal, a családommal kapcsolatos dolgokat megérteni.
Itt éreztem először azt is, hogy van valaki ezen a Földön, akivel egymásnak vagyunk teremtve. Ez adott igazi erőt a folytatáshoz.
A testi fájdalmakra pedig, miután az orvosok, gyógyszerek csak rontottak a problémáimon, egy barátnőm rámutatásával természetgyógyászt kerestem fel.
A természetgyógyász elmondta, hogy ezekkel a bajokkal kb. másfél év alatt tudom rendbe tenni az egészségem. Szigorú diéta, tisztítás és életmódváltás mellett. Egyáltalán nem ijesztett meg ez az egész, inkább erőre kaptam és azt éreztem az egészségem, a testi fájdalom nélküli élet a motivációm.
Miután rengeteget olvastam, sok információm volt arról már, hogy a különböző ételintoleranciáknak és betegségeknek lelki háttere is van. Elkezdtem ezekre otthon, egyedül meditálni. Keresgéltem YouTube-on. Előadásokat, meditációkat, módszereket tanulmányoztam, kezdtem el csinálni és természetesen tartottam (nagyon kis csalásokkal a diétát.
)
3 hónap telt el, mikor az első ellenőrzésen azt mondta a természetgyógyász, hogy ilyen nincs, én nem csak diétázom. "Meditálsz?" - kérdezte. Mosolyogtam.
Azt mondta, minden eredményem tökéletes. Most már csak a biorezonenciát ajánlja, ami szépen segít kiegyensúlyozni az eredményt.
Innentől kezdve, óriási változások következtek az életemben.
A testi fájdalom eltűnt, lelkileg is elkezdtem jól lenni. Tervek jöttek, álmok, amiket valóra szerettem volna váltani.
Állítólag sokat beszéltem ezekről barátoknak, de én csak utólag, mikor meghoztam a nagy döntést, ismertem fel, hogy én ezt rég szerettem volna.
És az energia elkezdett ehhez rendeződni. Először lett albérlet, amihez ugrani kellett a semmibe... Munka nélkül. Nem kell mondanom, hogy mennyi félelem, aggodalom volt bennem. De ugyanakkor valami mérhetetlenül nagy hit, bizalom valamiben, amit ott belül érzel. Ami visz, mert nem látsz más esélyt, csak azt.
Ekkor már nagy titokban írogattam le 2 éve az érzéseimet, gondolataimat, álnéven, úgy, hogy erről senki nem tudott.
Mikor a lakótársam egyik este mutatta az egyik írásom, hogy ezt figyeld, ő pontosan azt írja le, amiben mi vagyunk. :) Először megmukkani sem mertem, hogy az én vagyok, én írtam.
Aztán egyik este kibőktem. És Ő annyira hit bennem, annyira lelkesítő volt, hogy a mai napig is ezermilliószor köszönöm meg neki. (Köszönöm, Andi!
)
Mi - ott együtt, abban a kis lakásban, a belváros-nagyváros közepén, hatalmas dolgokat indítottunk el magunkban.
Elkezdtem élni. Tanulni. Fejlődni. Álmokat megvalósítani. Oldani. Úgy igazán.
Írtam. Felvállaltam. Jött a Facebook. És nem tudtam, mit csinálok, de csináltam.
Rengeteg módszer. Tanító. Tanfolyam. Még több mélység, fájdalom. De mindig volt feloldása.
Már voltak módszerek a kezemben, amivel segíteni tudtam magamon, a mélységeimen, aztán másoknak is.
Már megnyílt egy másik világ, amiben "olvasni" tudtam. Ami beengedett, és ott minden tiszta volt. Ahol szerettem lenni... Ahol már az okozott problémát, hogy vissza kell jönnöm oda, amit ma valóságnak hív valaki...
Hányszor akartam belehalni, abbahagyni? Rengetegszer.
Volt olyan gyógyító is, aki egy teljesen más útra biztatott...
Nehéz ellentmenni olyannak, akiben megbízol.
Belehaltam kicsit, aztán mentem tovább, magam után.
Közben okoztam csalódást és okoztak csalódást.
Sokat sírtam, voltam nagyon magányos.
Volt, hogy senki sem segített. Magam voltam.
Volt, hogy egyedül akartam csinálni. Senkiben nem bíztam, csak magamban és amit "látok". Mégis segítettek.
Voltam szerelmes is.
Bálványokat szerettem. Amik aztán leomlottak, amint közelebb értem.
Kegyetlen és fájdalmas tükröket láttam.
Rengeteg testi, lelki erőszakot és csalódást....
Sok olyan volt, hogy nem azt kaptam, amit elgondoltam.
Sok olyan volt, akit többnek láttam, mint amire akkor képes volt.
Bevallom, az az Egy vitt, amit régóta láttam magam előtt: a férfi, a kislány és a ház...
Sokszor nem tudtam már, hogy ők valódiak-e? Hogy látok-e valamit előre, vagy csak rögeszmésen ragaszkodom valamihez, és ezzel tartom magam az úton?! Egy illúzióval csapom be magam?!...
Szépen lassan tisztult minden.
Tisztultam. Még, még...
Egyre boldogabb voltam egyedül. Olyannyira, hogy ez 3 évig kitartott.
Nehéz volt már újra nyitni, ténylegesen nyitni... Szívemet, lelkemet, testemet.
A magam útját járva, rengeteget fejlődve, tanulva, rengeteg idő 🤣 jutott arra, hogy másokat segítsek az úton.
Így hát mikor kellett, fejest ugrottam ebbe a "szakmába".
Megérte.
Rengeteget tisztultam ezalatt magam is. Rendeződtem én is azokkal, akik hozzám jöttek. (Néha csak pár lépéssel jártam előbbre én magam is... Mert magamra "rálátni", sokkal nehezebb, mint másokra... De jó tanuló voltam/vagyok, igazi éber önfigyelő!
)
Mikor segítek, egy olyan világban vagyunk benne, ahol minden megoldható. Csodálatos világ. Teremtő és jóságos.
(Bár sokszor kell kérnem, hogy ne akarják minden "rosszat" megtapasztalni ahhoz, hogy tudjak benne segíteni másoknak.
Szeretek benne lenni. Tölt és inspirál. Lelkesítő és boldogító érzés.
........
........
És ebbe az érzésbe tudott már belecsöppenni az az ember, aki a másik felem. A Jobbik.
Már szerettem az életet. Már sok mindent feltártam magamban ahhoz, hogy tudjam vállalni, fogadni az ő jóságát magamba.
Magam sem hittem (ma is sokszor figyelnem kell rá, hogy éljem...), hogy "csupán" 8 hónapnyi "keresés" (párkereső oldal), magamba szállás, csalódás, millió oldás, felismerés, feladás után egyszer csak ott lesz előttem: Ő.
Ha hinnéd, hogy egy utcára laktunk egymástól másfél évig???
Közel volt...
De másban volt Ő és Én is. Épp addig, míg kellett...
Jókor, jó időben találkoztunk ahhoz, hogy ne kioltsuk, hanem emeljük egymást.
Lassan fogadtuk be egymást (mihez képest?
):
2 nap után elválaszthatlanok voltunk, hol nálam, hol nála...
1 hónap után gyerekről beszéltünk.
3 hónap után hivatalosan is átköltöztem.
6 hónap múlva jött a baba. ű
1 hónapra rá elment.
10 hónap múlva eljegyeztük egymást.
11 hónap múlva megvettük álmaink tóparti házát.
17 hónap után elindult Anilla hozzánk.
21 hónap után megesküdtünk Seychelles szigetén.
26 hónap után a kezünkben tarthattuk szerelmünk gyümölcsét.
És természetesen ezen időszakokban is rengeteget dolgoztam, dolgozok magamon.
Mindig találok újabb és újabb mélységeket magamban.
Egyre jóban - jobban vagyok magammal! 🤣♥️
Igen, jobban, jól, mert folxamatosan tanulok. Ma éjjel is újra ráeszméltem, hogy nem vagyok hibátlan továbbra sem, de kész vagyok tanulni mindenből... Merek valóban szembenézni magammal. És érzem, újra egy kicsit (nagyon) könnyebb vagyok. :)
És tele vagyok/vagyunk tervekkel, álmokkal, amelyeket együtt, így hárman karöltve - fogunk megvalósítani. Yesss!!!! Majd meglátjátok, csuda dolgok.... :)
És most már tudom, hogy megérdemlem ezt a sok jót, amiben most vagyok.
Megengedhetem magamnak, hogy boldog legyek.
És ki is kiálthatom mindenkinek, Nektek minden rossz érzés, félele nélkül, szeretettel magomban:
És igen, ez Nektek is lehetséges, sőt...
Csináljátok még sokkal "jobban", máshogy!
Ahogy Nektek a legjobb!
Csak legyetek boldogok!
Szeretés Drága Lelkecskék!
♥️
Ennyi, röviden, tömören: Én.
Tisztuljon minden, ami az írás olvasása közben feljön, amit érzel, ami megérint, minden, amit elbújtattál magad elől. Tisztuljon a Nő és Férfi - minden minőségében!
Áldás!
Természetesen, aki úgy érzi, hogy hozzám fordul, örömmel segítek ezután is - személyesen - egyéniben (telefonon keresztül is) és csoportosan egyaránt, valamint megtaláljátok a nevem alatt Youtube-on is a segítő videós meditációimat.
Szeretettel:
Nagy-Cser Melinda - Lélekgyógyász
