Ülök a fájdalmam peremén. Azon gondolkodom ugorjak-e. Behunyom a szemem és próbálom a szívemet nyugtatni. "Ez is elmúlik. Hidd el. Ezt is túléljük." Közben mocorog "E". "Elfáradtál. Annyiszor fájt már és mindig azt hitted már jobban nem fog... És nézd meg megint miben vagy?" Fájnak ezek a szavak. Igen. Megint fáj. Megint közel engedtem magamhoz és megint ugyanoda kerültem. Megéri ez? "Szerinted van az a boldogság, amire vágysz? Létezik egyáltalán? Akkor miért nem kaptad most meg? Mit rontasz el mindig?" Egyre jobban szorítom a szemeim. Marnak ezek a szavak. "Csend legyen!!!!" -kiáltom. "Hagyjál! Hadd érezzek! Hadd vérezzen ki belőlem már ez a fájdalom. Nem érted? Hagyjál!"
Behunyom a szemeim és felidézem azokat a pillanatokat, amikre most nagyon vágyom újra. Amiket megkaptam, és most nincsenek már meg. Próbálom felidézni és újra sütkérezni benne. Azok a szavak, azok az érzések és érintések elértek a szívemig. Látom magamat. Zavarban vagyok. Nem tudok mit kezdeni ennyi jóval. Látom, ahogy a kis szívem kapuját olvasztja a sok szeretet. Látom milyen lassan és nehezen megy. Érzem a félelemet, a bizonytalanságot, a kételyeket is, amik megzavarják a tiszta áramlást.
"Mennyi fájdalom van még bennem? Mikor tudom engedni? Én már akarom, szeretném. Én már boldog akarok lenni. Nem akarom, hogy itt legyenek ezek a fékek. Nem akarom. De nem tudom mit tegyek még? Mit csinálok rosszul, Istenem?"
Ekkor érzem, hogy arcomra fény ereszkedik, kinyitom a szemem és Isten áll előttem. Fehér fény, fehér köntösben. Gyönyörű Fény. Nem tudok megszólalni, csak némán nézem Őt, Ő pedig mosolyogva néz vissza. Annyi szeretet sugárzik fényéből, hogy érzem máris tölt fel a szeretete.
"Szólítottál, Kedves. Itt vagyok. Rég szóltál hozzám. Már nagyon vártam." - és mosolyog. Próbálok megszólalni, de nem tudok. Érthetetlen hangok jönnek belőlem. "Azt kérdezed mit csinálsz rosszul? Sosem csináltál semmit sem rosszul. Láttam, hogy rengetegszer ítélted meg magadat. Ha tudnád, hányszor bántottad magadat? Láttam mind. Sőt éreztem is, és Veled együtt fájt. De tudtam, ezeket Te választottad, Te szeretnéd megélni, hogy tudj fejlődni, hogy egyre tisztább legyél. Hogy megtanulhatod újra, mi a szeretet valójában. Ehhez hagynom kellett, hogy sokszor nagyon fájjon. És Te sokszor hitted, hogy elhagytalak, hogy már nem szeretlek. És hiába súgtam, nem hallattad. Csak a fájdalmon keresztül éreztél. Ha annyira fájt, hogy majd belehaltál, azt nem hagyhattam, akkor mindig küldtem valakit, aki egy-egy szóval megsegített Téged. Mindig Ott voltam. Minden pillanatban. Tartottam a kis lelkedet és mindig mondtam, hogy tarts ki, már nincs messze a cél. És Te mindig továbbmentél. Mindig felálltál. Mindig tanultál belőle. Olyan ügyes voltál. Olyan büszke vagyok Rád, Kedves."
Nem bírtam tovább. Zokogtam és iszonyat fájt a létezésem összes sejtje. "Ez annyira fáj Istenem. Én nem tudom mi ez, hogy miként szabadulhatok meg belőle. Mit kell tennem? Annyira szeretnék boldog lenni. Élvezni a pillanatokat. De annyi minden fáj. Mintha benne ragadtam volna, pedig én annyi mindent próbáltam, annyit dolgoztam vele. Nem tudom még mit tehetnék. Olyan, mintha újra kellene kezdenem. Mintha el kellene felejtenem mindent, és teljesen máshogy érezni, élni. De nem tudom hogyan tegyem mindezt. Hogyan rakjam le ezeket? Hogyan?"
Megsimítja arcomat, ujjaival letörli könnyeimet. "Hinned kell bennem újra. Bennem a Szeretetben. Őt küldtem Neked, az Ő szavai, érintései az Én Isteni Szeretetem volt. Megmutattam, hogy létezik mindaz, amire már elkezdtél emlékezni. De te megijedtél, féltél és hitetlenkedtél. Nem tudtad élni a Csodát, a Szeretetet és a Figyelmet. Nem tudtad érezni a fájdalmon át. És igen, ez így nem működik tovább. Át kell lépned a lelked fájdalmain, újjá kell születned, hogy érezhesd a Csodát, ami Benned is él, ami ott van valakiben, aki Neked tudja adni újra. Csakis Te mentheted meg magadat. Azzal a szeretettel, ami benned van. De amíg félsz, amíg fáj, addig nem szeretsz, addig nem érzel a lelkeden át."
"De én szeretnék. Nagyon-nagyon szeretnék."
"Akkor lépj ki. Dönts, válassz most! Érezz a szereteten át Mindent. Minden eseményt, embert, helyzetet, szituációt, emléket. Ne a fájdalmon át, a szereteten át! Csakis a szeretet ment meg. Gyógyítsd a szeretettel a szívedet. Gyógyítsd a MAGodat! Mentsd meg a szívedet."
Majd a kezét a szívemre teszi, és mintha egy másik dimenzióba kerülnék. Mintha felhők felett lebegnénk, előttem egy kád. Anyukám ül benne. Alszik. Megpillantok mellette egy nagyon pici csecsemőt. Nem is, egy magzatot. Nagyon kicsi. Ellepi a víz. "Megfullad!!! Istenem, megfullad. Anyu, nem látod?" - kiabálom. Körülnézek, Istent sem látom. Magam vagyok. Ekkor mintha Isten érintése megjelenne a szívemen. "Itt vagyok Veled. Nem vagy egyedül." "Mit tegyek, Istenem? Fuldoklik az a magzat." "Csak figyelj a szívedre? Mit súg?" Abban a pillanatban minden kételkedés nélkül a kádba nyúlok és kiveszem a magzatot. Kékes lila. Mintha nem lélegezne. Mintha nem is élne. De ahogy fogom, érzem, hogy él. Érzem a lelkemben. És mintha változna a kezemben. Szépül a bőre, eltűnik a kékje és már nagyobbacska is. Megmentettem.
Hirtelen visszaránt a föld. Kinyitom a szemem, megérintem a szívem. Eltűnt a fájdalom. Nyugalom van. Béke. Szeretet. "Nem fáj!" - kiáltom örömömben. Elmúlt a nyomás. Csodálatos érzés. Felemelem karjaim. Simítom a karjaim, az arcom. Istenem, de gyönyörű. Ez az én testem. Annyira szeretem. Hogy nem szerettem eddig? "Mert a fájdalmon át érezted őt is." - szólal meg a hang.
Ismerős hang. Isten az. "Isten szól hozzám" - suttogom. "Igen, itt vagyok a szíved alatt, a MAGodban. Bármikor szólhatsz hozzám. És Te is hozzám. Ha tiszta a szíved, és a szíveden át, a szereteten át szólsz hozzám, ahogy most is, akkor hallasz engem."
"Mi történt most Istenem? Olyan más vagyok. Olyan finom, lágy, amit érzek. Megfoghatatlan. Olyan jó."
"Újjászülettél. Belenyúltál a kádba és kivetted MAGadat. Úgy döntöttél elég volt a fájdalomból. Már haldokolt a lelked. Elfáradt. De Te megmentetted MAGadat. Szeretlek! Büszke vagyok Rád!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése