Kedves! (Könyvrészlet)

Kedves!

Váratlan jöttél és hirtelen mindent betöltöttél bennem, ami üres volt. Mintha visszakaptam magamat, mintha visszakaptam volna valamit, amit elvesztettem és ami nélkül nem működtem teljesen.

Nem olyan voltál, mint képzeltem. Magasabb, szélesebb vállú és fiatalabb. De eltűnt minden régi kép, csak azt éreztem ugyanaz vagy, mint én, hogy nem kell többé játszanom, magam lehetek melletted. Minden nevetésed maga volt az élet. Mintha eddig az igazi öröm sem létezett volna. Boldog lettem.

Gyönyörűnek és nőnek éreztem magamat. Vibráltam és sugároztam. Mintha a belső lángom újra úgy égett  volna, hogy az kint és bent is világít, vezet másokat is.

Minden ölelésed egy hazatalálás volt. Minden csókod egy lélek simogatás volt. Minden szeretkezés egy boldog magamba fogadás és hazaérkezés volt.

Mégis gyötört valami belül. Mintha minden pillanatban elveszhetne minden. Féltem, hogy felébredek és eltűnik minden, felkelek és már nem leszel mellettem.

Rengeteget dolgoztam magamon. Nem akartam elrontani. Nem akartalak elveszíteni.

Sokat mondogattam, féltem, hogy megteremtem. Tudtam milyen hatalma van a gondolatnak. Ugyanakkor bízni próbáltam a sorsban. Ha mi összetartozunk, nem ronthatom el.

Minden pillantásod és szavad az egekbe emelt. Érinteni akartalak, hogy eltűnjön a belső feszültség. Úgy éreztem, ha összeérünk, ott valami csoda történik.

Olyankor olyan nyugalom és béke volt bennem.

Biztonságban vagyok, szeretetben vagyok. A királynője vagyok.

Aztán elkezdett gyötörni a kétség. Jó ez a nyugalom? Te is érzed, amit én? Te is félsz? Elég jó vagyok Neked? Keresel mást?

És mikor a leginkább közel voltál... Mikor igazán azt éreztem, itt az anyagban is valósággá lettünk...

Jött egy próba. És én megfagytam. Dermedt lett a szívem és kizártalak belőle. Éreztem a mosolyod, éreztem az érintésed, fogadni akartam, érezni akartam, de már nem én voltam, az már a fájdalom volt.

És már a régi fájdalom èlt bennem. Hiába tetem bármit. Ő volt az erősebb. Nem vagy már a részem. Leválasztottalak. Egyszer már választottál másképp. Elhagytál... és én emlékszem rá.

És most elvesztettél újra. Fogtad a kezemet. Szépeket súgtál a fülembe. Öleltél, simítottál, én pedig belül sírtam a régi fájdalommal a lelkemben.

Sírtam belül, de sosem voltál közelebb hozzám, mint most, és sosem voltál távolabb sem. Nem értettem mi történik velem-bennem. Meg vagyok szakadva.

Löklek el, és az egyik Felem tiltakozik. Próbálja felülírni, de képtelen. Erősebb a fájdalom. Erősebb.

Tudom, hogy érzed, tudom, hogy látod mi zajlik bennem. Tudom, hogy mindig is èreztél, és mit nem akarom, hogy ezt tedd. Fátyolt húzok, majd én megküzdök vele. Megteszem. Miattuk.

Átfut rajtam, hogy mit művelek, hiszen két hete ismerlek. Hiába érzem, hogy ismerlek, még sincs így. Nem így ismerlek, ahogy most vagy, sokkal mélyebben. De ahhoz nincsenek szavak. Azok bent maradnak. Benned és bennem is. Nem jönnek. Nem tudnak.

Már minden mindegy. Elveszítettelek.  Érzem. Nő bennem a távolság. Rideg vagyok és hideg. Megint meghaltam belül.

Szorít a torkom. Jönnének a szavak, de képtelen vagyok kimondani. Újra ölelsz, kérdezel, de nem megy. Nem tudom mondani. Erre nincsenek szavaim. Megfagytak azok is bennem.

Ott fekszel mellettem. Közel vagy. Mégsem tudlak megérinteni. Csak nézlek. El akarom felejteni a tegnapi érzést. El akarom nyomni, tudomásul sem venni a létezését.

Rám nézel és azt mondod ezt így nem csináljuk. Mintha tudnád. Hogyne tudnád. Szállj ki a fejemből! De kérlek a lelkemből ne. Ne menj el. Hallom magamban.

Mintha újra kislány lennék. Nem tudok megszólalni. Szégyellem magamat és bűntudatom van.

Talán ha jól mondom el, akkor nem érzi majd. Nem lesz semmi baj. Itt marad. Nem megy el. Biztatom belül magamat.

Nézem a tekintetét és érzem, hogy valami most megváltozott. Próbálnám visszacsinálni, de már nem tudom. A kétségek közt aludtam el, ès a kétségek megnőttek, kiterjedtek, és most már ők uralnak mindent.

Az első szavakat visszafojtom. Számomra is ijesztőek. Szeretlek, és olyan nehéz kimondanom. Fontos vagy, javítom ki magam hangban.

Kimondom a szavakat, de már olyan lényegtelenek is lettek. A félsz elrontotta. Már érzi. Nem is tudom mit. Elvesztettem magamból. Nem érzem. Nem érzek mást csak a dermedt szívemet és fájó lelkemet.

Ahogy néz. Olyan üres lett. Nem látok bele. Távol van. Hívom vissza, de már nem jön.

Elrontottam. Újra elvesztettem. Próbálom foltozgatni. Visszazökkenni. Olvasztani. Gyógyítani magamat. Ha én olvadok, majd ő is. Nem múlhat el. Nem mehet el.

Mindent megteszek. Bármit. Elveszítem inkább magamat. Csak maradjon. Alámegyek, megalázkodom, bármit megteszek, hogy újra a régi legyen.

De nem megy. Érzem a jeget. Most már rajtad. Körbefonta szívedet. Elzártad magadat előlem. Csókolom, simogatom a lelkedet, de már nem olyan. Megdermedt, ahogy az enyém is.

Kapálodzom, kiáltok Neked, de már túl messze vagy. Nem akarsz? Nem kellek eléggé, hogy te is küzdj? Lemondasz rólunk, mert nem minden perc öröm? Nem akarod velem megoldani? Miért nem érzem, mi van benned? Ha menned kell, miért nem engedsz el?

Döntök én. Elengedlek. Szeretlek annyira, hogy elengedlek. Szeretem magamat annyira, hogy ezt nem teszem magammal. Ez lassú halál. Ha meg kell halni, legyen gyors.

Sikerül. Üres lettem. Közömbös. De jó ez? Jézustól kérdem, mi ez az üresség? Azzal, hogy elengeded, nem üres lettél, hanem visszaereszkedtél a szeretetbe. Ez a szeretet. Ez az üresség? Hogy kell ezt érezni? Tudom egyáltalán mi a szeretet?

És ezzel párhuzamosan éledezik bennem a remény is. Elengedtem. Most már maradhat. Nincs görcs. Nincs szárnyszegés. Repüljön újra. Repülők én is. De tudom visszaszállunk egymáshoz...

De az anyagban nem múlik az érzés. Távol van. Elfordult és jeges még mindig. Kételkedik és egyre távolabb lök.

Gyötrődöm. Várok. Szeretettel. Reménnyel. A szeretet türelmes és felolvaszt bármit. Fájdalmat, félelmet, mindent. Várok. Vigyázok a szavakra, figyelek az érzésekre. Csak a szeretet érezze.

De nem megy. Nem kapok semmit. Csak a jeget, a közönyt. Hisztizek és beolvasok. Küzdök. A legvégsőkig. Kapok egy üzenetet álmomban: Bízz, Szeretlek! Itt a bizonyosság. Itt a válasz minden kételyemre. Isten szeret. Általad. Veled. Engem.

Majd újra ott vagyok, hogy elengedem. Megint máshogy, de elégedem. Választok. Döntők. Nem tud kilépni a fájdalomból. Így nem. Máshogy kell. Nekem is máshogy kell. Az a két hét kell. Az az igazi. Az volt az igazi.

Az örömöt és a boldogságot választom újra. Itt már szomorú vagyok. Elveszett az öröm belőlem. Elveszett az élet belőlem. De nekem élnem kell!

Egy kád vizet látok. Anyu fekszik benne. Mellette egy nagyon kicsi kis teremtmény. Olyan fejletlen, mintha még csak egy magzat volna. Ő teljesen a víz alatt. Anyu alszik. Nem fogod fel, hogy így meghal? Kérdem anyutól. Ki kell onnan venni. Majd belenyúlok és kiveszem. El van kékülve. Olyan mintha halott lenne, de én tudom, hogy él. Szépen kisimul karokban. Eltűnik a kék színe. Élettel teli lesz újra. Újjászületett. Újraszülettem.

Köszönöm Neked! Valami most megváltozott. Máshogy kell, mint eddig. Nem működik úgy, ahogy eddig. Hálás vagyok, hogy ez megtörtént. Bele kellett halnom, hogy megszülethessek Én MAGam. Mindig szeretettel fogok gondolni rád!

Elengedem most az összes fájdalmat a szívemből, a lelkemből, a szellememből és a testemből.

Kegyelmet, Fényt és Szeretet kérek minden részembe. Az isteni szeretet áramoljon sejtjeimbe. Hozzon békét, szeretetet, nyugalmat, áldást most belém.