Ott állunk egymással szemben és fényszálainkkal kapcsolódunk egymáshoz. Elválaszthatatlanok vagyunk, össze vagyunk kötve lelkünk minden egy rezgésével. A kezedet a szívemre rakod, és én behunyom a szemeimet. Hagyom, hogy a fényed gyógyítsa a szívemet.
Képeket látok, életeket, arcokat, fájdalmakat és szakadásokat látok... De látok, mást is. Nem. Ezek érzések. Érzek mást is. A szeretetet, a boldogságot és az örömöt is. Hangos kacagások és örömteli beszélgetések. Huncut egymásra találások és édes csókok...
Hallom, ahogy a lelkemben szólalsz meg: "Ne a fájdalomra emlékezz, ne az fájjon, hogy elmúlt, hogy már nincsen. Emlékezz a szépre, a kacagásra és a szeretetre. Örülj annak, hogy megélted, hogy érezted, hogy érzel. Tekints rá erőként, buzdításként, hogy érezd, igenis létezik ez a szeretet. Ne csak reményt adjon! Adjon annál sokkal többet... Erősítse meg a hitedet, a kitartásodat, az elszántságodat. Egyszerűen csak bízz az érzésben. Ne az arcban, az érzésben."
Majd egy simítást érzek a szívem felett, és enyhül az emlék, a fájdalom... "Nyisd ki kérlek a szemeid. Mondd ki, hogy szeretsz. Ne félj kimondani, ne szégyelld. Nem az számít - én mit érzek, az számít, benned mi van. Ha szeretsz, add oda, gondolkodás nélkül. A szeretet nem szégyellnivaló dolog. Mondd ki, add oda - bármikor bárkinek, anélkül, hogy választ várnál rá. A legcsodálatosabb érzés születik meg benned minden ilyen pillanatban - a feltétlen szívmag szeretet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése