Az én Bástyám

1998. szeptember

Túlságosan nagy a csend. Sötét van és valami készül. Felfelé veszem az irányt, megállok  szobájának ajtajában. Nagyon sötét van, talán még ijesztő is. Megfogom a kilincset és lenyomom. Lassan kinyílik az ajtó és látom, ahogy a földön ül. Előre görnyed, a lámpa drótjait fogja kezei közt. Mintha a hátát nyomná, mintha húzná valami - át a másik oldalra. Nem tudok szólni. Nézem. Felegyenesedik és felém fordítja arcát. A szemébe nézek és nem látom őt, elveszett. Ez már nem ő. Kérlelem, hívom vissza szemeimmel, de nem jön, egyre csak távolodik. Visszafordítja fejét és összerakja két kezét. Hatalmas durranás, talán a lelkem is eltűnt ezzel együtt. Elkezd vonaglani  a teste, majd hátrazuhan. Sikoltok, üvöltök, sírok. Nem-nem. Megszakad a film. Azt sem tudom, hol vagyok. A következő képben már kint kiabálok az utcán. Segítség! Valaki segítsen. A bátyám... Anyu is itt van. Együtt üvöltünk. "Mentse meg valaki." A szomszédból futnak át... Én nem tudom, mi történik. Mentők. A nappaliban látom újra. Él. Magánál van, de ő nem ő. Ő meg akar halni. Nem. Képtelenség, hogy elveszítsem. Nem-nem lehet. A mentős csúnyán bánik vele. Bántja. Szavakkal. Azt mondja neki, hogy a legközelebb sikerülni fog. Ez már hányadik? Nem tud válaszolni. És csak mondja neki. "Hagyja őt békén, ne bántsa. Hagyja! Nem érti? Ő a bátyám, nem bánthatja".

Valamikor régen

Egy öreg, kopott faház a semmi közepén. Egy gazdaság rajzolódik ki körülötte. Anyukámat látom, én egy régi autóval száguldok a kijárt úton. Az út csak úgy porzik utánam. Baj van, nagy baj. Anyu üvölt, sír. Én próbálom tartani magamat. A pince felé mutogat. Ott van lent, bezárkózott. Fájdalmas hangok jönnek fel, halálhörgések. Mint, aki készül elmenni, de nem tud. Valami nem engedi, fogva tartja. Megpróbálok lejutni a pincébe, nem látom őt, mégis pontosan tudom mi fog fogadni. És tudom, hogy nem segíthetek, itt a vége. Látom őt, foltokban látszik már csak a bőre. Kivan a húsa, leégett a bőre. Felgyújtotta magát, el akart égni. Végleges halált akart. Esélyt sem akart adni az életnek. A szemei hozzám könyörögtek a halálért. Értettem, mit üzen. Bármi volt ez, fogadalom vagy ígéret, vagy éppen a feladat, amit vállalt, ez volt - el kell mennie. Önként vetni végett életének. Megértettem, miért próbálta annyiszor és hogy, miért maradt annyiszor mégis itt. Erőmet veszítve rogyok össze. "Miattam nem mentél el. Miattam vállaltad újra és újra. Tudtad, hogy menned kell, de azt is tudtad, hogy képtelen vagyok még elengedni. Miattam jöttél vissza mindannyiszor. És végig néma voltál, a hallgatásba burkolóztál. Vártad, hogy elég mérges legyek, hogy vádoljalak, hogy gyengének lássalak. És én elhittem. Azt is, hogy te  nem halhatsz meg. És most itt vagyunk. Hozzám könyörögsz, hogy beteljesíthesd a feladatod. És rajtam áll - képes vagyok-e elengedni, kibírni - itt maradni nélküled..." 

2015. február

Képes vagyok rá. Megteszem, és te már itt maradsz velem örökre. 

A legnagyobb Hősöm a világon. Az én védelmezőm - az én Bástyám. Köszönöm. Hála. Szeretlek.