Annyiszor kezdtem el, és annyiszor mondtam, hogy most máshogy csinálom. Mert tanultam az előzőből, mert nem hiba volt, csak lecke, hogy most miattunk másképp lehessen. És aztán ott állok megint. Még mindig tele félelmekkel. Lehet, hogy már nem azokkal, nem annyival, de csak állok. És várok. Tudom, hogy nem mindegy, tudom, hogy most tennem kellene. Máshogy. De csak állok. És nem kérdezek. Hagyom, hogy érezzek. De félek, hogy csak gondolom, és te nem ezt érzed. Aztán elhessegetem. Nem. Ezt érzem. Nem csaphat be. És aztán szólnék, de mégsem teszem. Nem is tudom mi ez. Kétség? Félelem? De mitől? Hogy végre történik valami? Valami jó? Ami nem csak bennem, benned is ott nyiladozik? Vagy attól, hogy itt maradok ugyanígy? Csak állva, szótlanul és reménykedve, hogy egyszer eljön az idő? Várjak? Vagy ne? Vajon meddig jó a várás? Van ideje? Vagy érezzem? Kérdezzek? Jó megteszem. Mondd, mit érzel? Hallgassak vagy mondjam? Annyiszor kezdtem el. Most folytatom. Figyelj, mondom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése