http://www.metamorfozis.eu/
A fogantatás előtti pillanatra utaztunk vissza. A 3 évvel ezelőtti, majd a 17 éves, majd egyre fiatalabb önmagamat láttam. A csecsemőt, majd újra éreztem édesanyám hasát és a pillanatot is megéltem, mikor kiválasztottam őt. A második hónapban már éreztem, hogy tudja itt vagyok. Nagyon nagy félelmet éreztem, ami eluralt minden mást. Édesapám, testvéreim, nagymamám. Mindegyiküket éreztem. Nyugtattam őket odabentről. Nincs semmi baj, én már itt vagyok. Szeretlek titeket. Szeressetek ti is. A félelem egyre nagyobb volt, de csak adtam a szeretetet. Megtanultam a félelem mellett érezni mást is. Megértettem valamit, amivel a mai napig küzdöttem. A félelem csak egy érzés a sok közül. Nem létezik önmagában és nem tud kizárni mást, főleg nem a szeretetet. Többé nem akartam anyu hasában csak félni, mert ők félnek. Szeretni akartam, és érezni, ahogy ők is szeretnek. Mert ezt is éreztem, csak elnyomta bennem az ő félelmük. Így alakult ki bennem, hogy nem akarnak engem, mert félnek tőlem. A magaménak éreztem, pedig nem volt az soha. Ezért nem tudtam megnyitni önmagamat másnak. Mert itt lezártam. Itt végett vetettem az érzésnek. Lezártam és többé ne fájhasson a szeretet nélküliség. Leéltem 30évet önmagamba zárva teli megfelelési kényszerrel, önbizalomhiánnyal és szeretetéhséggel. Megértettem minden belső félelmemet, hogy miért nem tudok befogadni. Uralt a félelem, hogy nem fogadnak el, hogy nem akarnak. Így fordítottam le magamnak a félelmüket és a legfontosabbat, hogy szeretnek, nem vettem észre. Most úgy éltem át az újjászületésem, hogy megvilágosodott bennem ez az érzés. Adni és megnyugtatni akartam őket a szeretetemmel. És éreztem, hogy szeretnek és várnak. Éreztem a simogatást a pocakban, éreztem a vágyódást a szülés utáni pillanatokban édesanyám, édesapám ölelő karjába. Békésen elpihentem édesapám karjaiban és éreztem édesanyám szeretetteljes tekintetét, ahogy nézett minket és csak így hárman voltunk. Éreztem. Éreztem, hogy szeretnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése