Fagyit és pitét majszolgatva beszélgetünk barátnőmmel. Felpillantva egy koszos, hajléktalannak kinéző férfit látok hangoskodni. A felszolgálótól kérdi, hova lett az ő tálcája a krumplival. Halk és tétova válasz érkezik, így az öreg elkezdi keresni a koszos tálcák között az övét. Végül megtalálja, majd hátrafordulva rám néz, és megkérdi, leülhet-e mellénk. A mellettünk lévő asztalhoz, ami kb. 20 centire van tőlünk. "Persze" - mondom, és húzom odébb a kabátom és a táskám, hogy elférjen mellettem. Közben átfut rajtam egy kép, ami szintén ugyanitt történt meg, egy jóval fiatalabb és sokkal részegebb úriember társaságában pár napja. Barátnőm kérdőn néz rám. "Egyik nap elmenekültem egy ilyen helyzetben." - mondom neki halkan. Most tudom, hogy maradunk.
Beszélgetünk tovább, tudva, hogy nagyon közel van. Az orromat húzkodom, de nem érzem a szagát. A közelsége sem okoz szívmarkolást, minden rendben van. Megnyugszom, nem fog megakadályozni a fagyim és a pitém elfogyasztásában. A következő pillanatban megszólal, és a segítségemet kéri, hogy a szűk helyen (az egyik karja törve, gipszelve) le tudja venni a kabátját. Természetesen odafordulok és segítek levenni, az egyik, majd a másik kezéről húzom le a kabátot. Illedelmesen megköszöni, mi pedig eszünk tovább.
Szó szót követ, és halljuk, hogy az aprópénzét számolgatja az asztalon. Barátnőm szemébe nézek, és látom a csillogást benne. Elhallgatunk. Majd a kezébe veszi a telefonját és bepötyögi: "Úgy érzem adnom kell neki." "Ha így érzed, adj neki." - suttogom. Kiveszi a pénztárcájából: "Elfogadja ezt tőlem?" Az öreg hálás szívvel köszöni meg, talán ebből bátorságot merítve megszólal, és árad belőle a szó.
Elmondja, hogy nem mindig volt így. Ő burkoló vállalkozó volt, külföldön is dolgozott, sok pénze volt - arany élete. Sportolt, naponta futott a Duna parton és úgy indult dolgozni. Futóversenyek és elismerés is jutott neki bőven. Tehetős közeg és ismert barátok. Választékos beszédén, művelt szavain hallatszik is, hogy sokoldalú és mélyreható tudása van, akár politikáról, sportról, vagy történelemről van szó. 3 házasságról mesél, amiben mindig ott hagyott mindent és kezdte elölről. A legutóbbi kapcsolatából 3 gyermek született. A családjára költött mindent, de magának azért egy üveg konyakra mindig jutott. A pia, nem tagadja, hű barátja lett a mindennapokban, alkoholista lett sok évtizede. A feleség végül megcsalta, majd fokozatosan hullott szét minden. Ezt még megfejelte egy baleset, amelyben megsérült a csípője és a műtétek után, már se munka, se család. Mesél róla, hogy most egy szobácskát bérel, van egy számítógépe, azon netezik és filmezik. A rokkantnyugdíjat tavaly megvonták tőle, így a német és angol nyelvtudását kihasználva a Király utcai szórakozóhelyek környékén kéreget éjjelenként. Megszólítja a fiatalokat, beszélget velük és mindig kap valamit. Kérdezem a családjáról. Hol vannak, mit csinálnak? Szeretettel beszél róluk, egy rossz szó nem hangzik el, megérti, hogy nem keresik. Nem kéri őket számon, tudja, hogy amit tudott, azt ő megadta nekik, és nem vár el érte semmit. Minden jól van így.
Ahogy nézem a szemeit és hallgatom őt, szikráját sem érzem a bánatnak, a szomorúságnak, hogy sajnálná, hogy ez így történt. Látom a szemében a teljes elfogadást és a bölcsességet. "Egyszer fent, egyszer lent. Volt jó, és most ez van." Nem bánta meg, nem szégyelli, és nem is várja el, hogy bárki szánakozza. Tudja, mit vállalt.
A barátnőm nem eszi meg a fagyit és a pite végét, így az öreg, megkérdi, hogy elveheti-e? "Az édesség a gyengém. Minden nap veszek egy tábla csokit." - mondja mosolyogva, majd elmajszolja.
Míg mesél, a bátyám arca kúszik be fejembe újra és újra - ugyanilyen bölcs és nagy édességevő volt. Talán ő sem azt kapta az élettől, amit elképzelt, és a lelke hasonlóan az alkoholban talált menedékre. Évek kellettek, míg elfogadtam, megbocsátottam - neki (és magamnak), hogy ez így történt.
Ma az öreg szemében pontosan azt látom, amit bátyáméban. Az én nagy bölcs bátyámat. Mindig olyan büszke voltam rá, hogy ennyi mindent tud, felnéztem rá és áhítattal hallgattam. Minden kvízjáték és rejtvény megoldásra került, nem fogott ki rajta semmi. Látom magam előtt, ahogy a megmelegített vegetás vajas kenyeret majszolja a tévé előtt, nagyokat ordít és mindenki előtt tudja a válaszokat.
Ma már tudom, hogy egy Angyal volt, aki nem számolt ennyi nehézséggel a földi létben. Olyan szeretet lény volt, akinek a karjában halt meg édesapja, ami akkor és ott megtörte, legyűrte. Sosem tudta lerakni ezt a terhet, csak bolyongott és kereste a helyét az életben. Szeretni akart, de nem tudta hogyan, félt, hogy megint elveszti. Ma már értem őt, így a halála után sok évvel. Értem azt is, mi mindent tanított:
Szeretni. Elfogadni. Elengedni. Mindig újra kezdeni. Nem félni, bátran cselekedni és győzni.
Mert nem viszel oda át mást, csak azt ami Te vagy a Lelkedben. Minden más - pénz és tárgy semmit sem ér - Csak az - ami Benned van.
Lassan elköszönök az öregtől és odaballagok a pulthoz. Egy csokis fagyit kérek almás pitével. Pont úgy, ahogy a bátyám most szeretné. Odasétálok és leteszem elé. "Nem kell, nem kell. Elég lesz csak az egyik." És már nem akar rám nézni. Érzem, hogy ez talán több, mint amire szüksége van. Biztatóan ránézek, és minden jót kívánva eljövök.
Most azt kérem, hogy az Ég Áldja meg az Én Drága Bátyámat! Nem maradt más a szívemben csak Hála és Szeretet! Örökre Veled! Találkozunk! Húgod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése