Építem ...

Építem magamat. Lassan rakosgatom össze. Egyik lécet teszem a másik után. Egyik másik több csiszolásra szorul, talán abban több a rög, a csomó, de szépen lassan letisztul az is. Hozzáilleszkedik és szépen odasimul a másikhoz. Lassan készül, de biztos alapokra helyezkedik rá minden elem. Ha elkészült az alap, akkor már díszíthetem is. Fényt és színeket adhatok neki, pompássá tehetem. A végső cél, hogy végül árbocot bonthassak és kihajózhassak -önmagammal - a hatalmas óceánra, ahol engem is várnak már.

Újra kitisztul

Eljön a nap, amikor megkérdőjeleződik minden. De nem úgy, ahogy eddig. Egészen másképp. Ki vagy, mi vagy, hol vagy, hogyan és miért vagy?

Összekuszálódik. Nem tudod, hogy most széttép örökre vagy épp összeér valami benned. Dobd el vagy tartsd meg? Hallgass, kiabálj vagy csak a csendet hagyd megnyílni? Elveszve lenni vagy a magasba törni? Mi az álmod volt tegnap, az lehet ma is? Elveheti ezeket valaki, vagy csak megerősíthet hitedben? Ki az erősebb benned? A lelked vagy a fejed hangja ez? Kell-e ezt elhagynod vagy elég másfelé terelni? Mi tart fent és mi tart lent? Mi az igazság? Hol találod? Kiben van benne?  És ki adhatja azt át? Mi vezet, és mi befolyásol? Mit hallj meg és mit tagadj meg? Érzed a tempót? Futsz vagy elég a lépték? Van mértéke és van egyensúlya? Éled is vagy csak beszéled? Kitisztul és lecsitul?

A legnagyobb félelmed tárul eléd. És te mész elé, te hívtad magadnak. Szembe akarsz nézni vele. Beleérezni, hogy bármit, bármikor elveszíthetsz. Az éltedet. Az álmodat. A célodat. Egyik pillanatban még ott, aztán a másikban már sehol. Mint egy lepke, akit a markodban fogsz, aztán a kíváncsiság kihajtja ujjaid… És már el is repült. Nézel utána és a könnyeid hullatod. Mert mi lesz, ha többé nem látod és már nem tarthatod kezedben? Megijeszt a gondolat, hogy talán eltűnt örökre. Az első kétségbeesés után, a sok könny és a még több fájdalom után… Újra éled a lelked. Mert ez nem mese, ez nem csak egy képzelt világ. Ezt megvalósíthatod a markodban, a szívedben, a lelkedben. Tudod, hogy nem vesztettél el semmit. Csak most már ott van a tapasztalatod a megélt pillanatokkal. És a lepke visszaszáll ujjadra és megköszöni szabadságát. Bízik benned. A társaddá vált, most már bármikor veled lesz. És kitisztul minden újra. 

Nektek köszönöm!

Egyedül. Nélkülük élni. Megtanulni így létezni. Hinni benne, hogy sosem veszítettem el őket és mindig itt lesznek velem - nekem.

A sorsunk rendelte így. Tanítani egymást és tanulni egymástól.

Én pedig szeretnék újra az a kicsi lány lenni, aki boldogan szalad édesapja ölelő karjaiba, egyszerre sírva és nevetve. Újra szeretnék belenézni szemeibe, látni újra büszke szeretettel teli tekintetét. Szeretnék az lenni, aki boldogan fut neki tégláért egy épülő házhoz, majd zsebeli be a büszke apa ajándékát, egy  csodás zöld biciklit. Szeretnék újra kutatni barna illatos bőr táskájában, és azt a gyönyörű babát újra tapintani kezeimmel. Újra a kislánya lenni, a mindene lenni. A mindentől megóvó karjaiban megpihenni és újra a Babájává válni.

És szeretnék az a lány lenni, aki újra menekülhet bátyja szárnyai alá. Szeretném újra érezni büszkeségét, ahogy a legokosabbnak és a legszebbnek gondol engem. Aki bármit képes megadni az én boldogságomért. Meghallgat és felhív a szobámba, hogy megoszthassam vele titkaimat. Aki rám bízná a legnagyobb kincseit, a gyermekeit. Szeretném érezni újra, ahogy feltétel nélkül megbízik bennem, és szembeszáll az ördöggel is értem. Nézném vele újra ezerszer kedvenc filmjeit. Leülnék elé a fotelbe, és csak ketten léteznénk a Seagal és Van Damme világban. Újra látnám, ahogy a savanyúságos ládába belenyúl, anyu sápítozik, és a vegetás vajas kenyeret majszolja ujjait nyalogatva. Újra ott ülnék nyakában minden focimeccse után. Üvöltenék érte minden góljánál, és sírnék vele minden szerelmi bánata után. Edzenék vele a szobájában és újra rajzolnánk ceruzánkkal Mel Gibson portréját. Annyi mindent csinálnék, mondanék újra ott fent a szobámban. De nem, nem mondanék semmit. Csak hallgatnék és ölelnélek, közelebb engednélek lelkemhez, hogy érezd mennyire szeretlek, mennyire büszke vagyok Rád, hogy apám helyett apám lettél.

És hogy ez lettem. Ezt Nektek köszönhetem. Ölellek Titeket újra és újra - most már örökre a Lelkemmel. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Titeket kaptalak. Bármennyi időre, örökre -mert bennem éltek tovább.

Mert így van, itt vagytok velem - nekem.

Szeret Titeket: Baba

Tiszta lelked

Hogy ki miben hisz, hogy ki kiben hisz. Az teljesen mindegy számodra. Nem függhetsz más szavától és más érzéseitől. Stabilan légy önmagadban biztos. Akkor is mikor mindent elvesztesz, mikor a fényt elhomályosítja a fekete folt. A szemedet talán elfedheti, de a tiszta érzéseket, a lelkedet soha. Az mindig benned izzik, az lesz a támaszod. Azt védd meg bárkitől, abban higgy, az a minden számodra.

Befelé magamban

Igen, talán egy hosszú pillanatra azt hittem elveszett minden, hogy elvesztem én is. Aztán rájöttem, hogy ez most kellett. Mert így az elvesztésben éreztem mi a fontos, hogy mit akarok és ki vagyok. Ugyanazt szeretném, ami a sorsom, csak kicsit másképp, más sorrendben, mint azt mások hiszik. És nem elvesztem, hanem erőt kaptam újra. Már nem engedem, hogy kihúzzák alólam önmagamat. Vagyok, itt vagyok és nem hagyom magamat. Nem vesztem el! Épp most vagyok meg. Nem lefelé vagy felfelé vagyok, hanem befelé, magamban. De nem elzárva, nyitva.

Emlékezni

Emlékezni, de máshogy. Újra élni minden boldog pillanatot, és elengedni minden bevésődött fájdalmat. Hálát adni, hogy veled volt - lehet bármikor - most is. Lerakni a terhet, ami szívedet nyomja. Megbeszélni mindent, ami a lelkedet nyomja és szeretni mindenen túl. A síron túl is - a lelkedben - Őt.

Talán most: örök nyugalom

Talán csak szavak maradtak itt bent, amiket nem tudtunk egymással megosztani. Talán csak hangok voltak ezek, amelyeket a csend ítélt halálra. Talán csak bent rekedt érzések, amelyek akkor nem találtak utat. Talán csak a szótlanság hozhatta el a végső tanulást. Talán most a lelkek ölelése adhat örök nyugalmat.